Sokan kérték, hogy írjak blogot az új életemről. Sokszor nem indokolták meg, hogy miért. Egyesek azt állítják, hogy jól írok, de nem tudom, mire alapozva, mert eddig nem igazán írtam semmit. Szerintem inkább csak tudni szeretnének rólam, hogy hogyan is alakul a "második" életem. Ezt nagyon jó volt hallani, és nagyon köszönöm nekik. Én is tudni szeretném viszont, hogy hogy alakul az életetek, úgyhogy Ti is kezdjetek blogot írni. Köszi! :)
Gondolkodtam rajta sokat, hogy kezdjem-e el. Mások számára érdekes lesz-e? Lesz-e időm rá? Elkezdem, majd pedig ráunok, vagy majd mégis úgy alakul, hogy nem lesz rá időm? Lehet, hogy senki sem olvassa majd? Biztosan divatos is blogot írni. Mindegy, úgy érzem, hogy már így is túl sokat gondolkodtam már rajta. Elkezdem, aztán majd az élet eldönti, ahogy sok minden mást is önkényesen eldönt.
Harminc éves vagyok, eredeti szakmámat tekintve szoftverfejlesztő. Nem tudom pontosan, de kb. tizenkét éves korom óta ezt csináltam. Az egész azzal kezdődött, hogy kaptam apámtól egy C64-et. Soha nem mentem a srácokkal focizni, ezért nem is tudok. Persze azért bringázni és korizni elmentem, de a gyerekkorom nagy részét a gép előtt töltöttem. Emlékszem, már általános iskola felső tagozatán programozói versenyre neveztünk. A középiskola is teljesen informatikai szakközép volt, majd a Debreceni Egyetem Programtervező matematikus szakán végeztem. Az egyetemi évek alatt már komolyabb egyetemi projektekbe dolgoztam be. Diplomamunkám írásával nagy szerencsémre a szakmában az egyik legjobb témavezetőhöz kerülhettem, akinek nagyrészt így izgalmas pályafutásomat is köszönhettem.
Megszállott voltam. Legújabb technológiák, cikkek, trendek, sokat olvastam. Lépésről-lépésre nagyobb feladatokat kaptam, amibe persze szívesen vetettem magam, nagyon motivált voltam. Napi 10-12 óra számítógép előtt eltőltött idő, semmi más nem számított, hittem az informatikában. Abban, hogy ebből meg lehet élni, független lehetek, megoldja az emberek problémáit, előre viszi az emberiséget. Nem foglalkoztam semmivel, csak azzal, hogy jobb legyek a szakmámban, időt, kapcsolatot, családot nem ismerve. Remek csapatokban, fantasztikus emberekkel dolgozhattam együtt, és jó barátságok alakultak ki. Remélem, örökre megmaradnak.
Ez tartott tíz évig, de közben valahogy kezdtem megváltozni. Egy évet Firenzében töltöttem, aminek nagyon sokat köszönhetek, rengeteget tanultam. Szembesültem az olaszok életstílusával és filozófiájával, gasztronómiájukkal, boraikkal és nem utolsó sorban a jó értelemben vett lazaságukkal. Azzal, hogy el tudják magukat engedni, szabadok tudnak lenni bármilyen pillanatban. Ehhez persze szükséges ez az egészséges önbizalom is, amivel évszázadok óta rendelkeznek. Teljesen más világ, más kultúra. Az ember egyszerre ébred rá, hogy mennyi mindent jobban csinálnak, és hogy ott sem tökéletes minden, főleg úgy, hogy nem úgy létezik ott, mint egy turista, csak egy-két hetet, egy burokban. Ezzel párosul, hogy külföldön az ember anélkül is érezheti, hogy idegen, ha egyszer sem éreztették vele.
Aztán egyszer csak történt, hogy nagyjából három évvel ezelőtt Karácsonyra a családom befizetett egy alapfokú borszakértői tanfolyamra. Honnan jött az ötlet? Észrevették rajtam, hogy szeretek minden szagolgatni, így a borokkal is simán órákig elvoltam. Lement egy egész estés film, amíg én a még mindig a bort elemeztem! Valamilyen rejtélyes vonzalom volt ez, most sem tudom megmagyarázni. Egyébként féltem attól, hogy mit fogok ott kezdeni, egy ilyen tanfolyamon, a szakmámtól teljesen eltérő területen. Elmentem, és innentől kezdve teljes megszállottság kezdődött! Nemsokkal utána elvégeztem a középfokot és a felsőfokot is a londoni Wine And Spirit Education Trust (WSET) stílusban.
Teljes őrület vette a kezdetét! Nyomoztam, kutattam, kóstolókra jártam, olvastam a blogokat, hordtam haza a borokat, szüleimet, barátaimat ostromoltam a jobbnál-jobb vagy inkább különösebbnél-különösebb palackokkal, több-kevesebb sikerrel. Az egyik hétvégén aztán sikerült szüleimnek hazavinnem "a palackot". Ez egy legendás 2006-os Kabócás Olaszrizling volt Szászi Endrétől. Emlékszem a hívásra, közvetlenül a felbontás után érkezett. Apám le volt nyűgözve, meg akarta ismerni azt az embert, aki ezt a bort készítette. Így hát a szüleim hamarosan el is látogattak a Szent György-hegyre, ahol az első beszélgetések után már egy 0,3 hektár területű szőlőt nézegettünk. Beleszerettünk a tájba, de szerintem aki erre jár, azt mind rabul ejti, páratlan sarka ez a világnak.
Ezzel párhuzamosan beszélgetések indultak a családban. A külföldi közös utak során mindig megálltunk egy jobb étteremben vagy pincénél. Ezek az utak nagy hatással voltak rám. Rájöttünk, hogy mindannyiunkat érdekli a gasztronómia, a bor, a vendéglátás. Alkotni, adni valamit, amit igazán csak kétkezű munkával és szívvel-lélekkel lehet. Számomra a felsőfokú borszakértői képzés elvégzése közben vált világossá először, hogy a kóstolásnál és az értékelésnél sokkal inkább készíteni szeretném a bort. A sok-sok beszélgetés után a családom végül teljesen meggyőződött arról, hogy totálisan kattant vagyok, és tényleg ezt szeretném csinálni. Ők már biztosan nem vágtak volna bele egy ilyen ismeretlen dologba, de úgy döntöttek, hogy ha én ezt igazán csinálni szeretném, akkor támogatnak ebben. Egyszerűen azzal magyarázzák ezt a vonzalmamat, hogy mindkét nagypapámnak volt szőlője, és aktívan is művelték. Talán ezt örökölhettem valahogyan.
Felhagytam hát a hivatásommal, az eddigi életemmel, mindennel, amit addig építettem és körülvett engem. Azt hiszem, egy páran azért azt gondolják körülöttem, hogy tényleg megkattantam. :) Ilyen fiatalon, ilyen irányba váltani? Elköltözni Pestről??? Vannak azért jó visszajelzések is, melyek szerint nem is tarthatnék soha jobb irányba. Mások pedig pedig csak legyintenek: "Szőlő, borászkodás? Persze, ez most egy tök trendi dolog, egyértelmű!" Ez a reakció egy kicsit bosszantani szokott, mert soha nem volt ilyen gondolatom. Ez egy elég kemény szakma, és persze sokan csak a legszebb oldalát látják, kóstolókon, borvacsorákon, fesztiválokon. Azt, hogy az ember mit küzd ezért egész évben az időjárással, a hivatallal, a többi emberrel, azt nem. Na, de meglátjuk, hogy mi lesz ebből, én hogyan fogom bírni.
Egyszóval ez a blog erről az útról fog szólni, azaz arról, hogy hogyan lesz belőlem, városban élő szoftverfejlesztőből vidéki szőlész-borász. Leírom majd, hogy útközben mivel találkozok nap mint nap itt, a Szent György-hegyen, és azt is, hogy ha elutazom, akkor más birtokon, más országokban éppen mit is láttam. Szőlészkedés, borászkodás, gasztronómia töménytelenül, néha kóstolási jegyzeteimet is közzéteszem, de azt hiszem, hogy emellett bőven lesznek a hétköznapi élettel kapcsolatos témák is. Mindig arról írok majd, ami éppen foglalkoztat, így azt is megígérhetem, hogy nem lesz semmiféle tudatosság, úgy jönnek majd a posztok, ahogy az élet írja, ritkán esetleg naponta akár több is, néha hetente egy sem. Egyelőre normális fényképezőgépem sincs még, úgyhogy a kezdeti időszakban még csak egyszerű, mobiltelefonos remekművekkel fogom illusztrálni a szövegeket. Remélem, hogy mindezek ellenére azért más is jól szórakozik majd, nem csak én! :)
(A képért nagy köszönet Nagy Áginak! :))
