Út a szőlőbe

Volt egy pár dolog, amit nagyon vártam az idei évben. A rajnai érése és szüreti időpontjának belövése ezek között azonban mindig kiemelt fontosságú volt. A szőlő sajnos elég viharvert, de ez a hét és fél hektáros terület zseniális tehetségű. A Szent György-hegy egyik legszebb, magasabb részén nyújtózik, ahol a talaj olyan köves, hogy a legmasszívabb kultivátor is már önként dobálja el csapszegeit, ha megtudja, hogy aznap hova viszik dolgozni...

Bátran mondhatjuk azt is, hogy maga a szőlőfajta, a rajnai is egy kiemelt tehetségű fajta. Elég csak megkóstolni néhány példaképet a Tar Ferenc által újraindított riesling.hu kínálatából, és láthatjuk, hogy nagyon magasan van a nemzetközi léc. Bár szerintem szép évjáratot hagyhattunk most magunk mögött, de még nem igazán hiszem, hogy az idei szürettel sikerül már egyből ezekkel az etalonokkal összehasonlítható magasságokba jutni. Ehhez azért sokkal több kell, persze azért reménykedni még lehet!

Az évjárat egyébként igazán érdekes volt. Nem azt lestük, hogy vannak-e még savak és ezzel szemben hol tart már a mustfok, hanem azt, hogy mégis mikor szeretnének már fogyni egy picit a savak?! Szeptember elején azt mondtuk, hogy október elején, de október elején is 10 g/l felett voltunk! Szeptember végén a túl későn jött esők és fülledtebb időjárás után azonban elkezdtek rohadni is a fürtök, ami első körben a fürtök nagyjából 5%-nál jelentkezett. Először megijedtem, aztán néhány nappal később látszott, hogy ez nemes rothadás, azaz ugyanaz a botrytis cinerea, ami Tokajban az aszúszemek kialakulásáért is felelős. A botrytis egy gomba, ami párás, ködös őszökön fertőzi meg az ép szemeket úgy, hogy a bogyó-kocsány találkozásnál a bogyó belsejébe hatol és kivonja a vizet abból, koncentrálva a többi alkotórész, azaz például a cukor, ásványok, savak jelenlétét a bogyóban. Ezen túl jól felismerhető, jellegzetes aromákat hagy maga után, ami a bor komplexitását fokozza.

Arra gondoltunk, hogy érdemes ezeket előbb kiszelektálni, de az elején még nem igazán volt ötletem, hogy pontosan milyen bort is lehetne csinálni belőle. Elég lesz-e a mustfok egyáltalán? Nem lesz túl sok a sav még? Próbaszüretet nagyon nehéz erre csinálni, mert az ültetvényben elszórtabban, foltokban voltak megtalálhatók a szebben aszúsodott fürtök. Szászi Endrével együtt is bejártuk a területet, aki azt javasolta, hogy mindenképpen próbáljunk meg áztatva egy desszertbort készíteni, legfeljebb nem lesz annyi mustfok, ami ehhez elég, és akkor házasítjuk vagy majd eldől a sorsa. Emellett újra nagyon sok hasznos dolgot tanultam tőle, például hogy a szüretet hogyan kellene lebonyolítani ahhoz, hogy az a lehető leghatékonyabb legyen.

Október nyolcadikán tizenegynéhányan neki is álltunk válogatni a legalább egyharmad részben töppedt szemeket tartalmazó fürtöket. Az idő igazán csodálatos volt, gyönyörűen sütött a nap, a szőlő levelei már részben aranysárgába hajlottak, igazi szüreti hangulat alakult! A nap elején még sok olyan fürt került a ládákba, amelyek nagy részénél még az egyharmadot is éppen elérte az aszúszemek aránya. Ezt látva úgy éreztem, hogy ennél töményebb anyagot kellene szedni ahhoz, hogy az tényleg édes lehessen, így mindenkinek szóltam, hogy mostantól sétálás a ládával, és keressék azokat a fürtöket, amelyek felénél jobban aszúsodtak. Ennek meg is lett az eredménye, a végére olyan száraz anyagot vittünk a pincébe, ami alig akart végigmenni a cefrecsövön. A pincébe ötvennél több mázsát szállítottunk be, amiből nagyjából alig húsz hektónyi must jött ki, ami rekordalacsony, 0.38-as lékihozatalt jelentett, arról nem is beszélve, hogy a hegybíró nem igazán hitte ezt el. A szőlőt egyébként a dűlőhöz igen közeli szent györgy-hegyi Gilvesy Pince tudta befogadni, amiért nagy köszönet jár! Ruppert Marci és Kiss Csabi komoly és profi munkával biztosították, hogy a szőlő a lehető legjobb körülmények között legyen feldolgozva.

A válogatást két napig csináltuk reggeltől estéig. Nagyon fárasztó volt, körülményesebbnek mutatkozott és több, kifinomultabb szervezést igényelt, mint egy normális szüret. A szüretelők mellett egész nap ott kellett lenni, hogy a különböző felmerülő eseteket egyenként át tudjuk nézni, hogy ez a fürt kerüljön-e bele, ez miért ne, az miért igen. Egy ilyen napon mindenki a maximumon teljesít, és nem elég, hogy miután a szedők végeznek aznapra és hazamennek, a fiúknak még össze kell szedni a teli és üresen maradt ládákat, azt be kell borítani bogyózóba, majd még el kell mosni mindet. Egy-egy ilyen szüretnél nem ritka, hogy háromszáz-négyszáz ládát is használunk, mert akkor effektív a szüret, ha a szedőknek mindig van a közelükben üres láda, ha kell, és nem kell sokat sétálniuk hozzá. A szüretek során gyakran előfordult, hogy annyira elhúzódott maga a szüret, hogy az utolsó ládákat nem sokkal éjfél előtt mostuk el, hozzátéve azt, hogy azok gyakran reggel hatkor kezdődtek.

A fáradozásokat biztosan megérte az, ami született ebből az alapanyagból, ez a hordómintákat kóstolók visszajelzéséből is egyértelműen kiolvasható. A mustfok 22,5 körül alakult, ami azt jelenti, hogy ha teljesen szárazna kierjesztettük volna, akkor 14,74% alkohol lett volna benne. Úgy tűnt, hogy ez épp kevés egy igazi desszertborhoz és épp sok egy igazi nagy szárazbornak. Ekkor bevillantak a Somlói Apátsági Pince borai, és a Tar Ferenc által bemutatott Joh. Jos. Prüm Graacher Himmelreich Kabinett mosel-i rajnai. Mindegyikük tetemes maradékcukorral szállnak versenybe, és ekkor elgondolkoztam. Lehet, hogy az ízlésem még nem ért révbe? Lehet, hogy még nem értem el arra a pontra, hogy azt mondjam, hogy köszönöm szépen én maradok ennél az édességi foknál. Azt kell, hogy mondjam minden most is az egyensúly kérdése. Ha a savak olyan nagyok, hogy játszva elbírnak valamilyen maradékcukrot, akkor a cukor és az édesség nem zavar. Kimondottan nem vagyok édesszájú, ez biztos. Pezsgőkben is a zero dosage a kedvencem, azaz az a pezsgő, ami teljesen szárazra erjedt ki, és nem adnak hozzá egy grammnyi cukrot sem. De egy extra brut vagy egy brut is lehet zseniálisan szép. Minden az egyensúlyon, a cukortartalmat alátámasztó savtartalmon múlik. Korábban azt gondoltam, hogy én szárazboros vagyok, most ezügyben érzek némi önhelyreigazítási kényszert.

A lényeg az, hogy bevillant, hogy ebből egy valamilyen szinten maradékcukros tétel kell, hogy szülessen. Nincs más hátra, mint keresni az egyensúlyt a savakkal. A szőlőt egyébként elég magas, 9.1 g/l savakkal szüreteltük, ebből arra következtettem, hogy az a cukor, amit ez elbír, az elég magas lesz, azaz valahol 30 g/l felett. A tétel négy darab Kádár kocsánytalan tölgyfából készül hordóba került, ott kezdett el szépen lassan erjedni. A erjedés elindulása után hetente többször jártam fel Marciékhoz kóstolni a hordókat, hogy hol állnak. Az "F24"-es jelzésű érdekes módon eléggé előreszaladt, kb. 20 g/l-errel előrébb járt, mint a többi. A legelegánsabbak mindig az LT/MT-s égetésű hordók voltak, az MT-sekben túlságosan uralkodott a fa, persze ez beépülhet később a borba. Ez szerencsére csak egynegyed arányban volt az egész tételhez képest.

Az erjedést november hatodikán állítottam meg, a hordók kóstolása alapján. A hordókból vett mintákat mindig beküldtem laborba is, hogy pontosan tudjuk a cukormennyiségeket (~46 g/l), de a reggeli kóstolás után valahogy volt egy olyan érzésem, hogy "ez itt most jó lesz", így kimondtam, hogy itt valahol állítsuk le az erjedést. Nem tudom hova tenni, egyszerűen jött ez az érzés, aminek úgy éreztem, hogy eleget kell, hogy tegyek. Ha már szőlésznek és borásznak adtam fejem, helyet kell adnom a szívnek és az intuíciónak, hogy eldöntse ezeket a kérdéseket. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha hagyom, hogy a hordók addig erjedjenek, amíg meg nem állnak természetesen. A hordókhoz semmilyen élesztőt egyébként nem adtunk, spontán erjedtek a bogyók héján beszállított vadélesztőkkel. A hordók erjedése egyébként lassult, tehát elképzelhető, hogy valahol a teljesen száraz állapot előtt megállt volna, de ezt már nem tudjuk meg. Azt megfogadtam, hogy legközelebb hagyom, hogy menjen, ameddig a természet is úgy gondolja, hogy menjen, amiből újabb nagyon fontos tapasztalatok születhetnek.

Az biztos, hogy azt, hogy akár édes borunk is születhet, az év elején, sőt az ősz kezdetén sem gondoltuk volna. Egy páran azt vallják, hogy az embernek az év elején és globálisan el kell terveznie, hogy milyen bort szeretne készíteni. Ha az év ezek után semmiképp sem úgy alakul, hogy finom emberi beavatkozásokkal sem lehet azt a fajta szőlőminőséget elérni, ami ehhez kell, akkor nem szüretelünk, az adott évjárat nem létezik... Én azt gondolom, bár még kezdő vagyok, hogy az ember ugyan tervez, és vannak dolgai, hogy mit szeretne készíteni, mi az ő ízlésvilága, mi a fogyasztók ízlésvilága, de a természet végez. Ez számomra azt jelenti, hogy a szépség nem borstílustól függ, hanem a harmóniától, és azt kell készíteni és keresni minden évben, amiben a harmónia kialakulhat. Ha az évjárat olyan, hogy potenciálisan nagy mustfok alakulhat ki jó savtartalom mellett, akkor hagyni kell, amíg lehet. Ha a harmónia megvan, akkor a bor aromatikáját hatvan százalékban a helyi vad és a pincében található élesztők határozzák meg. Ezen túl a borász játszhat azzal, hogy ilyen meg olyan fába teszi vagy nem teszi, de túl sok játéktere már nem lehet azon túl, hogy a szüreti időpontot meghatározza. Azt nem tudom, hogy egy bizonyos szüreti időpont, mustfok, érettség és savtartalom mellett milyen játéktere lehet az embernek száraz és édes irányban, ennek kitapasztalása még a jövő zenéje. Az viszont biztos, hogy a borkészítés emiatt már kora tavasszal, metszésnél elkezdődik...

Az időjárás-előrejelzéseket figyelve itt a Szent György-hegyen talán a mai lehetett az utolsó derűs, csendes nap, ami így december elején nagyot segített, hogy a kinti munkákkal haladni tudjunk. Hamarosan beköszönt a zordabb tél, így hát ma kaptunk is az alkalmon és délelőtt a fiúkkal kimentünk a szőlőbe egy hordóban ötven liter vízzel, egy rövid nyelű seprűvel és kipermeteztük az első preparátumot a Cabernet Sauvignon ültetvénybe.

Gondolom, most sokan felkapják a fejüket, hogy seprűvel permetezni? Meg hogy egyáltalán mi is az a preparátum? A preparátum, pontosabban a humuszpreparátum egy tehénszarvba töltött trágya, melyet ősszel elásnak, tavasszal pedig elővesznek. Ez tulajdonképpen a Rudolf Steiner-i filozófián alapuló biodinamikus gazdálkodás egyik alapeszköze. Mi egyelőre továbbra is az organikus művelést fogjuk folytatni, egyelőre még ezt is tanulnunk kell. Van azonban valami a biodinamikában, amit én is keresek, minél természetközelibben gazdálkodni, minél kevesebb vegyszert használni, és bár misztikusnak hat ez az egész elmélet és tudomány, az ember, bár technológiailag már igen fejlett, még mindig nem érti teljesen a természetet, vannak dolgok, amelyeket még nem tud megmagyarázni a tudomány mindent mérni és számszerűsíteni akaró materialista eszközeivel.

A preparátumot a Terra Hungarica nap délelőttjén az Élő Bolygó Alapítvány által szervezett biodinamikus műhelymunka rendezvényen kaptam Varga Sándortól, aki előadásával közelebb hozta az alig két tucat félénk érdeklődőt a biodinamikus gazdálkodás alapelveihez. A rendezvényen előadott még a rendkívül kedves villányi Wassmann házaspár és Werner Michlits (Meinklang) is, akik néhány gyakorlati tapasztalatot is megosztottak velünk arról, hogy ők hogyan oldják meg ezeket a lépéseket a gyakorlatban.

Ami a műhelymunka alatt többször elhangzott, és kiemelten fontos, az az, hogy miközben a különböző szabályoknak megfelelően hajtjuk végre a megfelelő lépéseket, minden pillanatban minden mozdulatunkat pozitív gondolatok hassák át, mindent jó hangulatban csináljunk. A preparátumot ötven liter vízben dinamizáltuk, ami kerek egy órán keresztüli kavarást jelent. Örvénylő mozgást kell létrehozni a vízben, majd pedig néhány perc múlva ellentétes mozgással káoszt kell kialakítani, majd pedig újra beáll az örvénylés, csak épp az ellenkező irányba. A keverés közben jókedvű beszélgetés alakult ki köztünk, amihez a dermesztő hidegben a melegítő napsütés igen jól hozzásegített minket. Beszélgettünk az évről, a szüretekről, a borokról, a jövőről, a tervekről, a telepítésekről. A jóízű nevetés közepette Csete is körbe-körbe ugrált minket, alaposan bejárt és körbeszimatolt körülöttünk egy kétszáz méter sugarú kört, lyukakat ásott, a szőlőben dolgozó emberek eldobott flakonjait gyűjtötte és rágcsigálta szorgalmasan.

A dinamizált preparátumot aztán egy vödörrel sétálva kipermeteztük a Cabernet sorokba, majd a felsőbb Pinot noir sorokba is. Egy ilyen preparátum nagyjából egy hektár permetezésére elég, ami nagyjából meg is volt, huszonnégy sort sikerült megcsinálnunk. Sokan csodálkoznak, hogy hogy lehet elég ilyen kevés mennyiségű permetezőanyag ekkora területre. Ahogy műhelymunka során megértettem ez egy egyfajta információ a természetnek, a szőlőnek és a talajnak, így ez a kevés mennyiség is elég.

Egyelőre ahhoz keveset tudok erről az egészről, hogy itt érthető magyarázatokkal szolgáljak, de az biztos, hogy bele fogom magam ásni a dologba, és később valószínűleg lesznek majd ilyen témájú bejegyzések is. Lehet kételkedni, az egészet kuruzslásnak tekinteni, de az tény, hogy például nagyon komoly francia birtokok művelik így szőlőiket, nagyon komoly borokat produkálva, mint például az Coulée de Serrant az emblematikus Nicolas Joly-val vagy például nagy családi kedvencünk, a Fleury birtok Champagne-ban, ahonnan életem legjobb pezsgőjét (Robert Fleury 2000) is kóstoltam. Magyarországon úgy tudom Somlón Takács Lajos, Tokajban pedig a Királyudvar jár a hat éves átállási időszak végefele, az is lehet, hogy már át is álltak. A különbség a borokban is tettenérhető, néhány komoly master of wine megérzi a biodinamikusan művelt és a "hagyományos" szőlőből készült bor közötti különbséget, például kóstoláskor más, sokkal szebb a biodinamikus bor savérzetének vibrálása.

Ebben még nagyon az út elején járunk, de tudom, hogy idővel jönnek majd a tapasztalatok, a pozitív gondolatok majd a helyes mederbe terelnek mindent, és a kitartó munkának illetve annak, hogy mindent beleteszünk a dolgokba, amit csak bele tudunk tenni, ennek előbb-utóbb meg lesz majd az eredménye!

Łódź (ejtsd: "vudzs") a harmadik legnagyobb város Lengyelországban, 2009-ben 742 387 lakost számláltak. Igazi fejlődésnek 1820-ban indult, amikor a város csatlakozott az ipari városok hálózatához. Ekkor azonban hirtelen rekordszintű robbanás következett be, alig negyven év leforgása alatt a fejlődő munkalehetőség hatására a népesség a százszorosára nőt. Egész jó vagyok Wikipedia-olvasásban, ugye?

Egy régi ipari városról van tehát szó, a belvárosban számos komoly gyárépülettel, ilyen például a Biala Fabryka, azaz a "Fehér Gyár", amely a város egyik ismert szimbóluma. Van, ahol a kihalt vöröstéglás gyárépületek sora a belvároson belül egy egész saját "városkát" alkot, itt autóval akár fél órát is könnyen elbolyonghatunk, anélkül hogy lakóházat vagy élő embert látnánk. Igen, bevallom, egyszer eltévedtünk... De mentségemre szóljon, hogy minden sarok pontosan ugyanúgy néz ki, és mindenhol az az érzésem volt, hogy itt már valamikor jártunk!

A gyárépületek egy része úgy néz ki, mintha ötven éve teljesen megfeledkeztek volna róla, az omladozó, graffitizett homlokzatokon pókhálós, betört ablakok éktelenkednek. Az épületek közt lebontott épületrészek után megüresedett, elgazosodott telkek, máshol sötét kísértetiesen elvadult parkerdő, koszos aluljárók. Másik felét viszont már szépen felújították, azóta puccos lofthangulatú éttermek és nagyvilági rongyrázó bárok hívogatják vendégeiket. Igen, természetesen nekem is módomban állt kipróbálni egy ilyet, ki nem hagyhattam volna!

Júliusban Magyarország meghívást kapott a 2013. október 11-13. között a harmadik legnagyobb lengyel városban, Łódź-ban megrendezésre került Natura Food kiállításra, mint kiemelt, díszvendég ország. Én a Szászi Endrétől kaptam a megtisztelő felkérést, hogy ha esetleg gondolom, akkor segítsek nekik, amire persze azonnal igent mondtam, és még a testvérem is csatlakozott segítségnek. Bár mi már a kezdetektől ökológiai gazdálkodást végzünk, de nem vagyunk még minősített öko birtok, azért úgy gondoltam, nagyon jó tapasztalat lenne végigcsinálni egy ilyen kiállítást és persze közelebbről megismerni a lengyel fogyasztókat is. Endre a szüreti időszak miatt inkább úgy döntött, hogy a pincében marad, így Henit, a feleségét és a fiúkat, Endit kísértük el az úton.

Magyarország részéről a szervezési feladatokat a Vidékfejlesztési Minisztérium kapta, akik a rendezvény idejére a kiemelt magyar stand köré egy tolmácsot is szerveztek. Ennek ellenére én a kiállítás előtt arra gondoltam, hogy mindenképpen nagyon hasznos lenne, ha nekünk lenne egy külön emberünk a standunk körül. Bár feltételeztem, hogy a lengyelek nagy része beszél valamilyen idegen nyelvet, amin persze egy pohárka bor még segíthet is, de könnyen belátható, hogy mindenki nagyobb kedvel beszélget a saját anyanyelvén. Nagy szerencsémre az egyik legjobb barátom kedvese, Mary pont lengyel származású, így megkérdeztem, és meglepetésemre kiderült, hogy ráadásul pont łódź-i, így szívesen vállalta a feladatot. Itt és most szeretném is megköszönni a segítségét:

MANY THANKS AND DZIĘKUJĘ BARDZO, MARY! ;)

Mint utólag kiderült nagy előnnyel indultunk a lengyel látogatóinknál azzal, hogy ha angolul nem tudott válaszolni, akkor azonnal megmentettük őket azzal, hogy Mary lengyelül szólt hozzájuk, és ez nagyon-nagyon sokat jelentett.

Útnak indultunk hát néhány karton borral, szent györgy-hegyi és szigligeti bazaltkövekkel, fényképekkel, amiket egész évben a szőlőben készítettem, egy tévével, molinóval, névjegykártyákkal, és egy olyan GPS-szel felvértezett modern mobiltelefonnal, amiben természetesen nem volt lementve a lengyel térkép... Az nyugtatott meg, hogy az úton Szlovákiában és Lengyelországban is elég sok helyen most építik át a kereszteződéseket, amin egy GPS sem tudott volna mindig úrrá lenni. Átkapcsoltam tehát a régi idők, szívós, térkép nélkül egy zsigulival Kelet-Európát együltő helyében átszelni képes üzemmódba, és bejött. Hölgyeim és Uraim, van még élet tehát GPS nélkül is!

Az utak, annak ellenére, hogy Mary alaposan felkészített, hogy borzalmasak, szerintem elég jók. Valószínűleg amióta nem él ott, sokat dolgoztak már ezen a lengyelek. A közlekedésben szokatlan megoldások sora tapasztalható, igazi autópályák meg hát, nem nagyon vannak. A gyorsforgalmi utak nagyjából végig kétsávosak Łódź-ig, de gyakran lámpás kereszteződések lassítják a forgalmat, ráadásul gyakran előfordult az, hogy nincsenek lámpák sem, és egyáltalán balra és jobbra kanyarodást segítő sávok. Ez akkor volt igen kellemetlen, amikor kilencvenes tempónál hirtelen előbukkant előttünk egy betonkeverő teherautó a ködben. Kissé hajmeresztő látvány volt az is, ahogy Lengyelországban a nagy erdőségek mellett végig árulták a gombákat közvetlenül a forgalmas út szélén mindkét oldalon a leállósávban.

Na de lássuk, milyen is volt maga a kiállítás! Csütörtökön délutánra érkeztünk a helyszínre, ahol már nagy sürgés-forgás várt minket. Tíz óra egyhangú egyhelyben ülés és zötykölődés után a kiállítóknak fenntartott parkolóban óriási forgalom, dudálás, kiabáló és szaladgáló emberek, ádáz harc egy gurulós kocsiért. Érdekes volt egy ilyen, "bennfentes" oldalába belelátni egy kiállításnak. A pakolás gyorsan ment, nagyjából egy óra alatt minden készen volt. Egy sör és egy gyors vacsora egy helyi vendéglőben, majd pedig zuhanás az ágyba.

A kiállítás első napja egy kicsit rendhagyó volt. Délben egy hivatalos miniszteres sajtótájékoztatón vettünk részt, amely után egy állókóstoltatást és bemutatkozást tartottunk a két másik remek borászattal, a Tokaj Pendits biodinamikus birtokkal és a hozzánk hasonlóan ökológiai szőlőművelést folytató Anna Borházzal együtt, akik egyébként a standunkon is jó szomszédaink voltak. Az öltönyös-feszengős megnyitó kötelező körei után a sorban első Szászi Endre 12-es Kabócás Olaszrizlingje törte meg a jeget, és formálta át szépen lassan egy laza, baráti beszélgetéssé. Már csak egy halkan parázsló barbeque asztal hiányzott mellőlünk! A sort Stefan Wille-Baumkauff (Tokaj Pendits) folytatta az ugyancsak 12-es Krakkó-dűlő Furmintjával, majd pedig Anna (Anna Borház) fejezte be, ha jól emlékszem, a 9-es Hétvölgyi Táltossal, ami egy szép Cabernet Sauvignon-Merlot házasítás.

A délután folyamán aztán volt, aki workshop-ot tartani ment, volt, aki inkább nézte ezeket, de mi inkább maradtunk a standunkon. Az első napon valahogy nehezen indult az egész. A látogatók gyér száma, emellett pedig a komoly érdeklődők hiánya estére már eléggé lelombozta a kedvünket. Késő délután fele talán jobb lett a helyzet, de nagyrészt iskolás csoportok, néhány komolytalanabb érdeklődő lézengtek csak. Folyamatosan arra összpontosítottam, hogy a szombat biztosan jobb lesz, vagyis jobbnak kell lennie!

Az első nap egy gálavacsorával ért véget, aminek a korábban már említett, vöröstéglás gyárépületből átalakított lofthangulatú Gronowalski bár és étterem adott otthont. A túlpuccos vörös bőrkanapékat, a tolongó tömeget, és az ehhez párosított viszonylag egyszerű svédasztalos felhozatalt gyorsan feledtette az a fergeteges magyar est, amit Kubinyi Júlia népdalénekes, a Zagyva Banda, Berecz István (Breczpity) és a Czifra táncegyüttes táncosai hoztak. Juli és a zenekar fantasztikusak voltak, de én leginkább a táncosokból és főleg Breczpityből éreztem azt a fajta elementáris, "igenis-élünk-és-élni-akarunk" erőt, amit manapság már ritkán tapasztal az ember a szürkülő, városiasodó világban. Magával ragadó érzés volt látni azokat az elemi történeteket, amiket a pásztorbotoló, legényes és verbunkos táncok meséltek az egy méterre ülő lengyel közönség számára, úgy, hogy nem volt szükség tolmácsra. Hiába ment a bárban a kijelzőkön a lengyeleknek gondolom méltán fontos lengyel-ukrán meccs, a közönséget azt hiszem igazán magával ragadta a tánc, amely magáról az életről szól. Miközben a magyar virtus a szivarszobában vígan folytatódott, mi egy érdeklődőnek egy kicsit kóstoltattunk, majd pedig zuhanás az ágyba.

A második nap, azaz a szombat szerencsére már teljesen más volt, mint a péntek. Csak úgy ömlöttek az emberek a standunk felé, rengeteg volt az érdeklődő, és ezek között számos borértő ember is megfordult. Fantasztikus volt a frontvonalon átélni és érezni azt, hogy tényleg létezik az ún. lengyel-magyar barátság és nem csupán a történelemkönyvekben olvasható. Néhány lengyel látogató el is mondta magyarul: "Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát.", mi pedig a lengyel verzióval válaszoltunk, amire aztán - főleg néhány pohárka olaszrizling mellett - nagy buli keveredett körülöttünk. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk a borokkal kapcsolatban is, a Balatont mindenki ismerte, sokan mesélték, hogy voltak Badacsonyban is, és régi emlékek felidéződtek a borok megkóstolása után.

Tízből legalább öt ember első kérdése volt az, hogy van-e édes vagy félédes bor. Tízből heten mindenképpen csak vörösbort akart kóstolni, és amikor megtudták, hogy nincs félédes vörös, akkor elbizonytalanodtak. Persze, amikor elmondtam, hogy van száraz vörös, mégpedig nem is akármilyen, a 12-es Szászi Cabernet Sauvignon (!), akkor azért kivétel nélkül tettek egy próbát, és megkóstolták. Ilyenkor látni kellett volna az arcokat, kivétel nélkül mindenkinek nagyon tetszett, le voltak taglózva! Itt is megállapítható volt, hogy az emberek csupán azt keresik, amit ismernek. Volt aki úgy jött oda hozzánk, hogy "Önök Tokajból jöttek? Lehet itt tokajit kóstolni?", mire mi mondtuk, hogy nem, mi máshonnan, de nálunk is érdemes a borokkal próbát tenni. Jópáran ilyenkor kijelentették, hogy nem, ők csakis tokaji édes bort szeretnének inni, természetesen ilyenkor szívesen átirányítottuk őket a közeli tokaji frontokra. Természetesen volt néhány arc, akiről már messziről látszott, hogy potyázni jönnek, megitta a borát, aztán ment is tovább, nem érdekelte semmi más.

Azért szombat délután és vasárnap elő-elő bukkantak páran olyanok is, akik már komoly szakértelemmel mozgatták a poharakat. Ilyenkor előkerültek a bazaltkövek a vitrinből, a szortiment kifinomultabb darabjai a hűtőből, és azok a komoly kérdések is, hogy például mit is jelent az a gyakorlatban, hogy bio, hogyan műveljük a szőlőt és hogyan készül a bort. Ezeknek nagyon örültem, főleg akkor, amikor a kóstolás után, az őszinte szavak után megjegyezték azt is, hogy nagyon jók a borok, és nagyon drukkolnak nekünk! Délutánra bekukkantott hozzánk a spanyol származású Carlos González-Tejera séf is, aki odáig volt a Szászi borokért, és a sous vide-álás (így kell ezt magyarul írni? :)) rejtelmeibe és titkaiba avatott be minket. Henivel majdnem háromnegyed órát beszélgettek különböző receptekről, amelyeken keresztül megismerhettük kalandos életének néhány érdekes jelenetét is.

Szombat estére aztán a magyar szervezés jól összerántotta a magyar csapatot, amely a nap végén a szálloda halljában verődött össze jó hangulatban, hogy egy komoly sörházat vegyen célba, amely a többféle helyi csapolt sörön túl, ezekhez arányosított méretes csülköket és nemkülönben tehetséges felszolgáló hölgyeket is ajánlott. Miközben a nap már lement a sötétben a csapatot erősen megtizedelte a Łódź főterén rendezett zenés-lézershow miatt összegyűlt nagy tömeg, de persze végül sikeresen odaért mindenki, és a literes korsók hatására gyorsan jó hangulató mulatság alakult.

A vasárnapunk a szombatihoz hasonlóan ugyancsak jól alakult. Időközben felfedeztem a legjobb barista standot is a kávés szekcióban, a cappuccino-juk egyszerűen zseniális volt. Csodálkoztam is magamon: én, aki világéletében ristretto-s, de legalábbis espresso-s voltam, most nem akartam mást, mint ugyanazt a cappuccino-t még egyszer és még egyszer. Később ők is felfedezték, hogy nálunk pedig jó bor található, így beindult a cserekereskedelem! Vasárnap estére, a két előző kimerítő este után, már csak egy kis plázázás maradt, és ugyancsak zuhanás az ágyba...

A kiállítás egyébként elég nagy volt, tetemes mennyiségű kecske, juh és egyéb biosajtos volt, lekvárok, csoki, mézpezsgő, minden, amit csak el lehet képzelni. Nem is igazán tudtam bejárni, néhány helyen voltam csak, ami úgy megfogott a nagy forgatagból. Ezek közül egy üdítőitalos vállalkozás volt az, ami igazán megfogott. A rebarbarás limonádéjukat egyszerűen tökéletesnek találtam, mert nem túl édes, természetes alapanyagokból készül, a termék ötletes és remek a design. Hoztam is belőle azonnal négy üveggel, sajnos Magyarországon egyelőre nem kapható, de nálam megkóstolható!

Szóval jó volt!

Ezidáig, ha valakinek meséltem a hegyről és az itteni életről, mindig elmondtam, hogy itt semmihez nem hasonlítható csend van. Lentről a rétről halljuk a tehenek bőgését, fentről a magasan köröző héják vijjogását. Néhány hete viszont ahogy a szüreti időszak beköszöntött, felgyorsult minden körülöttünk, és a hegy egy komplett csatamezővé alakult. Mély, mellbevágó ágyúropogástól visszhangzanak a szőlők, autóriasztókhoz hasonlító fülsüketítő éles sípolás szüntelenül, őrült dudálás, a távolban pisztoly durran.

A madárveszély mostanra csúcsosodott ki, pedig eddig azt gondoltuk, hogy ebben az évben talán az átlagnál kevesebb seregély találja meg a környező szőlőket. Most azonban úgy tűnik, hogy a nagy harc még ezután következik. Ráadásul a gond az, hogy a szőlő a szokatlanul hűvös (az elmúlt évekhez viszonyítva szokatlan) időjárás miatt rendkívül lassan érik, lassan veszti savait, ezért sokáig kint kell hagynunk mindent, ha abból harmonikus bort szeretnénk készíteni.

Ma, ebéd közben Szászi Endre figyelmeztetett telefonon, hogy itt vannak a dögök. Mire kinéztem, már nem sok mindent láttam, de úgy döntöttem, hogy levonulok az autóval a szőlőbe, és meglátjuk, hogy mi lesz. Legfeljebb fotózgatok egyet. Nem kell mondanom, hogy a délutánunk nagy részét a madarak riasztásával töltöttük, ahány eszközzel csak bírtuk!

Általában a Szigliget felé vezető út irányából indítják a rajok a támadást, délután öt óra körül. Ilyenkor taposom a gázt a terepjáróban, száguldok lefele a szőlő melletti füves terepen, a felhőhöz közeledve pedig két kézzel nyomom a dudát. Pont úgy, mint amikor a templomból a lagzi helyszíne felé már a "velkám pálinkán" ábrándozva autókázgat az ember, csak ilyenkor nincs se előtte, se utána násznép. A madarak a dudálásra eddig valamennyire elbizonytalanodnak, de ma úgy tűnt, az éhségük ennél már erősebb. Épp csak megrebbennek a levegőben egy kicsit, pár másodpercre más irányt vesznek, de aztán újra vissza, a szőlő fele.

Egy ideig körözgetnek a szőlő felett, sűrű labdaformájú ködbe tömörülnek, majd egyszer csak elindulnak lefele. Egyre gyorsulva, mint a rakéták, úgy csapódnak egymás után a sorokba, onnan pedig mint a szikrák a köszörűről pattannak kifele, és emelkednek vissza a magasba. Közben mi csak nézzük, hogy hát ennyi a szőlőnek és az egész éves munkának! A megsértett fürtökön a bogyókból a lé ráfolyik a többi bogyóra, ami ezután nagyon könnyen megrohad, és az egész egyben lefolyik a kocsányról. Szerencsére olyan helyeken támadnak elsősorban, ahonnan már leszedtük szerdán a pinot-t, a másodtermés van csak fent, úgy látszik már annak is van olyan cukortartalma, ami a kedvükre való.

Sajnos azonban úgy tűnik, hogy ezek a támadások napról-napra egyre csak fokozódnak majd. Ma már a rajnai rizling ültetvényre is lecsaptak, ezért most odatelepítettük a tartalék gázágyunkat. Ez egy olyan szerkezet, melyben van egy SIM kártya, egy gázpalackra van csatlakoztatva, hozzá egy akkumulátor, és telefonhívásra durrant egy hatalmasat. Talán ez a leghatékonyabb védekezésünk most, de félek, hogy egy idő után ez is hatástalan lesz.

Egyébként kint, a terepen autóval száguldozva kergetni a seregélyeket, csatákat így megnyerni egy igen felemelő érzés! Valahol feléleszti a férfiemberben a harcost, megemeli az adrenalinszintet. Ahogy ott állsz egyedül, feléd közeledik a több száz vagy ezer rendezett sorban repülő madár. A hatalmas sötét felhőtől körülötted minden elsötétül. Egyik kezed a duda, a másik a telefon felett. Arcod rezzenéstelen, izzadó ujjaidat megtekered, kilazítod, készenlétben tartod, mint a sheriff a pisztolya fölött. A hátad mögött a sivatagi szél egy száraz ördögszekeret görget át.

Szóval én élveztem. Kérdés, hogy a szőlőből mi marad, mire odaérne, hogy megérett.

Nagyon érdekes, hogy az ember mennyire képes kötődni az élettelen tárgyakhoz is. Lehet, hogy a mai fogyasztói társadalomban ez már ritkábban fog majd megtörténni velünk. Egyre gyorsabban cserélődnek a dolgaink körülöttünk, például a telefonomat pusztán csak egy tárgynak tekintem. Ha viszont valamit hosszú évekig aktívan használunk, elkísér utunkon mindenhova, előbb-utóbb elkerülhetetlen, hogy emlékek kötnek össze majd minket. Úgy érezzük, hogy "ők" is ott voltak - és nem csak fizikailag - akkor, amikor ezek az események megtörténtek velünk. Sőt, néha már meg is személyesítjük őket, azt gondoljuk, hogy igenis értik, érzik, hogy mi történt körülöttünk, és hallani sem akarunk a racionális érvekről, hogy miért nem éri meg használnunk, megtartanunk. Valahogy a mai kor tárgyai egyre kevésbé ilyenek már.

Majdnem fél év után először ültem vissza a régi autómba, amit majdnem tíz éven keresztül használtam. Az egyetemi évektől odáig, hogy márciusban eldöntöttem, leköltözöm a hegyre, ahova még vele mentem le. Egy sötétkék négyes Golf. Bevallom, óriási érzés volt újra benne ülni. Az ülés keménysége, a kormány, az anyagok, a váltó, a futómű. Ugyanúgy indul, ahogy akkor, amikor először elindultunk, ugyanaz a hang, robbanékonyság, vezetési élmény. A nap már késő délután fele járt, szikrázó őszi napsütés, elindultunk és egyszerűen fülig ért a szám. Hihetetlenül feldobott ez az érzés, tulajdonképpen mindegy volt, hogy hova, csak menjünk. Közben az egész eléggé fel is kavart. Belegondolni is nehéz, hogy mennyi helyen voltunk már, Debrecen, Budapest, Balaton, Villány, Eger, Sopron, majdnem 1 év Olaszország, Horvátország, Szlovénia, Ausztria, és még lehetne hosszasan sorolni. Nyaralások, kirándulások, szülőkhöz hazajárás, felhőszakadásban, félméteres hóban, negyven fokban. Közben pedig rengeteg minden történt körülöttünk, és most újra utazunk.

Firenze utcáin

Szerencsére azóta nem kerültünk messze egymástól, a testvérem használja Budapesten, úgyhogy azt hiszem, jó sora lesz! Remélem még sokáig lesz alkalmunk így találkozni, és tehetünk még néhány utat az elmúlt időkben. Szükségünk van egy-egy ilyen tárgyra, őrizzük meg őket!

A szőlészkedés-borászkodás egyik fontos alaptörvénye az, amit már ti is gondolom sokszor hallottatok, hogy nincs két ugyanolyan évjárat. Ez az évjárat viszont nagyon más, mint a megelőző kettő, a 2011 és a 12. Ahogy már írtam, augusztus utolsó hete óta az időjárás eléggé hűvös itt is, hetente több esős nappal is megtűzdelve. Nincs most olyan majdnem harmincfokos szeptember, amilyen azért volt néhányszor, ahogy visszaemlékszem, és úgy tűnik, hogy még az indián nyár füstjeleit sem látni sehol.

Az év első próbaszüreteit augusztus 13-án végeztem a pinot noir ültetvényünk több pontján. Bár a szőlő még épp zsendülni kezdett, azaz a bogyók egy része már színesedett, de nagy része még zöld volt, már nagyon kíváncsi voltam, hogy ilyen állapotban hol jár a szőlő. Azt gondoltam, hogyha pezsgőnek szeretnénk szedni alapanyagot, akkor nagyon résen kell lennünk. A refraktométerünk ekkor 14-15 körüli értéket mutatott, de igazából fogalmam sem volt, hogy ez mennyire lehet pontos érték.

A refraktométer tulajdonképpen egy kisebb távcsőhöz hasonlítható készülék, ami képes arra, hogy egy oldat szacharóz tartalmát %-osan megmutassa, azaz a Brix-fokát. Működése optikai alapú, két prizma közötti oldat fénytörését vetíti ki egy skálára. A gyakorlatban egy bogyó létartalmának egy kevés részét rákenjük az egyik prizmára, és ha a fény felé tartuk és belenézünk, akkor a fénytörésnél lévő értéket kell leolvasni.

A bogyók között egy fürtön belül a bogyókban persze eltérések vannak, mint ahogyan két fürt között is, attól függően, hogy például milyen távol van a tőkétől a termővesszőn. Két egymás melletti tőke között is nagy különbségek lehetnek, amely különbség elsősorban a tőkék erejéből, vitalitásából fakad. Nem mindegy az sem, hogy a tőkék a dűlőn belül hol helyezkednek el. Azt figyeltem meg, hogy a magasabban lévő tőkék előrébb járnak cukorfokban, mint a lentebbiek. Ezt megfejeltük még azzal, hogy a felső 27 sornál máshogy történt a metszés és a zöldmunka, mint a többinél. Így ezek a tőkék még előrébb járnak emiatt, kevesebb termést kell beérlelniük, mint a többi tőkéknek.

Ez nagyjából azt jelenti, hogy ezeknél a soroknál a másodvirágzásból származó, azaz un. "márton napi" fürtöket is leszedtük még augusztus elején, hogy a tőkék csak a számunkra fontos, első virágzásból származó fürtökre tudjanak koncentrálni. Az egyik zöldmunkában besegítkező hölgytől hallottam, hogy sokan érdeklődnek az ilyen másodtermés iránt is, és érdemes körbekérdezni, hátha valaki leszedné ezeket. Hát, egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogy ebből bármikor is harmónikus bor születhetne, ez főleg savösszetétele miatt van, mivel nagy része csupán almasav. Az idő pedig soha nem elég a szőlőnek, hogy ezeket is be tudja hozni. De majd október végén, novemberben megvizsgálom a paramétereit, hátha még jó lehet valamire!

Na, de térjünk is vissza a tárgyra, a próbaszüretekre! Egyelőre nincs nagy tapasztalatom, ráadásul a területeket sem ismerem. Így első körben az érést kétféle módon kezdtem el vizsgálni az adott lehetőségeknek megfelelően és többé-kevésbé következetesen.

Az egyik módszer az, hogy több tőkéről szedünk találomra érettebb és kevésbé érettebb fürtöket. Épp ahogy a kezünkre esik. Közben ütemesen sétálunk befele, hogy az átlagban a lejtőn lentebbi tőkék fürtjei is szerepeljenek. Azt gondolom, hogy ezzel közelebbi képet kaphatunk, de így is csak egy sor fürtjei adják ezt az átlagot. Ennek kiegyensúlyozására az ültetvény egyik felső sorában és egy alsóbb sorában csinálunk egy-egy ilyen szüretet külön ládába, melyek paramétereit aztán külön is mérjük meg, majd az eredményből pedig átlagolunk.

A másik módszer, amely elméletileg a következő évekre nézve is hasznos lehet, ez pedig a referenciatőkék kiválasztása és teljes leszüretelése. Ezt korábban máshol is olvastam, de újra a balatongyöröki Mátrai Tibor borász hívta fel rá a figyelmem. Az ültetvényben kiválasztunk, találomra vagy pedig valamennyire tudatosan, olyan tőkéket, melyeket külön időpontokban teljesen leszüretelünk, azaz minden fürtöt leszedünk róla. Ezeket külön-külön mérjük, majd rögzítjük, hogy az adott évjáratban, adott időpontban hol tartottak cukorfokban, savban és pH-ban. Ehhez még rögzítem majd, hogy a szüretek valójában mikor voltak, és azok milyen alkoholt, savak és egyáltalán, milyen egyensúlyt adtak. Egy következő évjáratban, ha ugyanarról a referenciatőkéről próbaszüretelünk, az aktuális értékeknek megfelelően könnyebben be tudjuk határolni, hogy a szüret mikor várható. Persze az időjárás ekkor is felülírhatja a dolgokat.

A próbaszüreteknél egy ládát csak annyira szedünk meg, hogy az alját nagyjából ellepjék a fürtök, de általában még ennél is kevesebbet. Ezt aztán kézzel alaposan kifacsarjuk, amennyire csak lehet, a levet egy kicsit a magoktól, kocsánytól és a héjaktól leszűrjük, majd befőttesüvegekbe vagy műanyag flakonokba töltjük. A mustot kézi refraktométerrel is megmérjük, majd pedig a közeli Badacsonyi Kutatóintézet laborjába is beviszem, ahol két tized pontosságú értékeket kapunk.

(Folytatás következik! Holnap pedig épp pinot szüret rozénak! :))

A hosszú augusztusi szünet után újra itt! Ha esetleg valakiben felmerült volna, nem tervezem befejezni, és nem is vakációzni voltam. A szőlészek egyébként is legfeljebb novemberben mehetnek el vakációra, amikor már minden szüret befejeződött. A borászok pedig talán leginkább tavasszal vagy nyár elején, amikor a borok már biztos helyen pihennek a pincében. Aki pedig szőlész-borász is próbál lenni, na az szerintem soha nem megy el nyaralni! Eddig is sejtettem, de most már tudom... Pedig aki meglátogat, azt gondolja, egész évben nyaralok!

Mindenképpen szükség volt most egy kis szünetre. Gyanús volt, ezért megnéztem az interneten, és tényleg! Sajnos egy nap csak 24 órából áll, és már képtelen voltam utolérni magamat időben, egy hosszú nap után már nem volt energiám írni is. Közben azért, igen nagy meglepetésemre, jópár pozitív visszajelzést is kaptam, sokan várják már a folytatást, ami igazán jólesett. Így, hogy van némi hallgatóság is, nagyobb késztetést érzek, hogy még több dologról beszámoljak, mint eddig.

Augusztus végén az időjárás itt a hegyen elég határozottan bemordult. Az esték egyre jobban lehűltek, voltak olyan esték, amikor már nem esett jól kint üldögélni a teraszon, még hosszú nadrágban és pulcsiban sem. A szél is egyre vadabbul feltámadt, ráadásul néhány napon keresztül elég kitartóan esett az eső is. Egy ideje már jegyezzük, hogy a valóságban mennyi csapadék esett le, ez talán hasznos lesz majd később, ha az adott évjárathoz hasonló évjáratokat keresünk majd időben visszafele. Ehhez lehet, hogy hozzátesszük azt a gyakorlatot is, hogy lejegyezzük néhány szóban részletesebben is, hogy milyen is volt aznap az időjárás. Napsütés volt vagy inkább felhős, fülledt vagy száraz idő volt, milyen veszély leselkedett a szőlőre, és így tovább.

A hűvös idő nagyon jó abból a szempontból, hogy nem kell aggódni a savak miatt, hogy gyorsabban elfogynának, mint ahogy észbe kapnánk. Legalábbis nálunk, például a pinot noir esetében még mindig sok a sav, sok helyen 12 g/l körüli, pedig a bogyók cukortartalma már kezdi megközelíteni a 18 mustfokot, ami nagyjából 11% feletti alkoholt jelenthet végül a borban. Ezek figyelése azért fontos, hogy az elkészült bor harmonikus legyen. Az olaszrizlingünk, a rajnaink, a piros és kék bakatorunk valószínűleg szeptember végére, október elejére ér majd szüretelhető állapotba. A cabernet sauvignon még később, valószínűleg ez lesz az utolsó szüretünk. Ez utóbbin fürtritkítást is végeztünk, hogy a kevesebb fürt, könnyebben be tudjon érni.

Persze a szüret időzítésében is minden az időjárástól függ, emiatt semmilyen szüreti időpont egyelőre nem fix, előtte legfeljebb csak 2-3 nappal dől el, hogy akkor lesz, és szedni kell. Ez a bizonytalanság azért is van, mert ez az első év, amikor megfigyelhetjük ezeket az ültetvényeket, és ezeken belül konkrétan néhány kiválasztott tőkét. Egy egyfajta iránymutató szerepük lesz, amiből majd könnyebb lesz előre jelezni a szüreteket. Ha viszont már minden paraméter jó lenne, még mindig bekavarhat egy-két esős nap, esőben ugyanis nem  lehet szüretelni, meg kell várni, hogy felszáradjon a szőlő. Valószínűleg nem is lehet ezt teljes mértékben paraméterek alapján megítélni, mert rengeteg ismeretlen van az egyenletben. Az embernek az intuícióját kell kifejleszteni, hogy érezze, hogy mikor kell szüretelni. Figyelni és kóstolni kell a szőlőt, figyelni kell az időjárást, a paraméterek, adatok később csak a döntést támasztják alá, iránymutatást adhatnak, néhány igen pontatlan, számbeli értékkel. Egyelőre számomra intuíció hiányában még nagyon fontosak ezek az értékek.

Most, hogy szeptember elején visszatért a jó idő, az elmúlt pár napban délutánra ismét elég jól felmelegedett az idő, a júliusi nagy melegeket idézte. A végig kegyetlenül száraz augusztus végén eljött csapadék nem érkezett túl jó pillanatban, mert mostanra már a bogyóhéj mindenhol teljesen kialakult, megkeményedett, és egy kicsit nagyobb csapadékra akár el is pattanhattak volna. Az idő azóta újra elég száraz, viszont a jövő hétre már írnak nagyobb esőket. A természet most újra csupa zöld, a levelek még éppen nem színesednek, de már érezhető az ősz jelenléte a levegőben is. A nap laposabban jár, gyakori a reggeli köd, a muslicák előkerültek, a strandok kiürültek.

Azt hiszem, nincs is annál jobb, mint főzés előtt kisétálni a kertbe egy kosárral, és csak úgy leszedni a hozzávalókat. Nincs sorbanállás a kasszánál, és még csak nem is kell a mögötted várakozók véres tekintetében gyorsan visszaszaladnod, mert elfelejtetted lemérni a paprikát az esti lecsóhoz.

Na jó, nem ez az elsődleges ok, hogy miért is jobb a saját. A szuperekkel és hiperekkel egyébként is mindig hadilábon állok, ha húsról, zöldségről vagy gyümölcsről van szó. Mint ahogy az embernek kell, hogy legyen egy hentese a közelben, akiben megbízik, kell hogy legyen egy zöldségese is, különben rághatjuk esténként a gumirépát. A legjobb persze az, ha tudjuk, hogy honnan származnak alapanyagaink, melyek majd az asztalunkra kerülnek.

Miközben én elmélyedtem a szőlőben, apuék elkezdtek csinálni egy szuper kis konyhakertet a ház mögött. Külön hozattunk érett trágyát, és egy kis öntözőrendszert is kialakítottunk. Paprika, paradicsom, uborka, padlizsán, cukkini, bab, kapor, petrezselyem, karalábé, izlandi spenót.

Ezek közül most a cukkini az abszolút győztes, képtelenség leállítani! Mondhatjuk, hogy a cukkini betört a konyhánkba, és szinte alig tudjuk egy napra elfelejteni. Salátába, serpenyőben, oliva olajon megtekerve, tésztán, tejszínes szószban. Az előző héten egy pár napra azért mellőztük már, aminek hatására a cukkinik hatalmas tökökké nőttek. Néhány napja leszedtem ezeket, de most viszont úgy tűnik, a hanyagolás hatására meg is állt a "cukkini-gyár". Talán megsértődhetett... Ezekből a termetes méretű cukkinikből egyébként csak tökfőzeléket tudok elképzelni, de egyelőre csak egymásra pakolva dekorációként végezték.

A talaj, ami itt van a ház körül eléggé agyagos, apu egyszerűen csak "lekvárnak" nevezte el. Ha rákezd az eső, a felső réteg megázik, de az alatta lévő kemény marad, ha pedig rálépünk, akkor könnyen csodás, Pljuscsenko-t megszégyenítő piruetteket vághatunk. Tavasszal gyakran kerültem olyan szituációba, hogy autóval oldalazva tudtam csak lecsúszni a ház előtti lankán a dűlőútig, képtelen voltam irányba fordulni a járművel. A paradicsomok karózása is külön szám volt, a karókat a végletekig kellett hegyeznem, hogy valamennyire bele tudjam verni az előtte két napig áztatott földbe. Úgy tűnik, nem is minden növény szereti az itteni talajt, például a padlizsánunk egyelőre nagyon keserves, a paradicsom is lassabban kap erőre, mint máshol. Talán néhány év után már tudni fogjuk, hogy mi az, ami működik, illetve a humuszréteg is vastagabb lesz a művelés hatására. Jövőre tovább bővítjük a zöldségek körét, illetve a virágos kertben egyre szaporodnak a különböző fűszernövények is: rozmaring, négy féle bazsalikom, kakukkfű, és a zöme még most jön!

A másfél hektárban, ami a házat övezi a szőlő mellett bőven akadnak gyümölcsfák is. Két-három hete még a rózsabarackot szedtük, amennyit tudott, anyu be is főzte lekvárnak. Van többféle őszibarackfa is, amiből most főként hideg krémleveseket készítek, de ezek is lassan leértek. Beindultak a fügefák, ontják magukból az érett gyümölcsöket, úgyhogy most már a barackkrémlevesbe is került néhány szem. A legtöbbet frissen tálalom, például nagyon jól mutat kecskesajtok, érlelt sonkák közt vagy épp egy jó adag tiramisu mellett, nem mellesleg ízben is nagyon passzol! Kacsingatunk a fügepálinka és egyéb fügelikőrös történetek felé is, Szlovéniában, Brda-ban kóstoltunk ilyet, amikor Janko Štekar-nál jártunk. Azóta is a hatása alatt vagyunk! Van néhány csodás almafánk, körte és szilva is, amiről hamarosan tudunk már szüretelni, sok a diófa is, és a manduláról már ne is beszéljünk, ez külön írást fog kiérdemelni! Apu próbálkozni szeretne kiwivel is, talán épp be tud érni itt, a szubmediterrán lejtőkön.

Tiszta river cottage, nem? :)

(Az utolsó fotó Hugh-ról a www.radiotimes.com-ról származik.)

Éjszaka van. Eredetileg nem terveztem ilyen sokáig ébren lenni, a mai is egy elég fárasztó nap volt. Kíméletlenül erős volt a nap, de azért szerencsére nincs hőség, az esték jól lehűlnek, a szőlő tud pihenni, egyelőre azt hiszem, szép nyarunk van. Inkább a ránk nehezedő problémák, időleges megoldatlanságuk az, ami súlyokat és némi bizonytalanságot helyez napjainkra.

Amikor viszont lemegy a nap, minden megváltozik. Várjuk, hogy a csillagok szépen lassan egymás után bújjanak elő. Minden elcsendesedik. Elhallgatnak a fűkaszák, kézi permetezők és a közeli hétvégi házak nyárra leköltözött vendégei is. Tücsökciripelés, néha egy-egy érdekesebb madárhang, melyet nappal egyáltalán nem hallani. Az idő tökéletes, a szél lágyan lengedezik, a levegő pont annyira hűl le, hogy rövidnadrágban sem fázom még. A napi problémák már kisebbek, előkerülnek a jó beszélgetések, tervek, időutazás a jövőből a múltba és vissza. A Hold ma este elég nagy fénnyel kelt fel, szépen meg is világította az épp felújítás alatt álló öreg présházat. Már régóta tervezem, hogy megpróbálkozok majd egy olyan képet csinálni, ami visszaadhatja ezt a hangulatot.

A bejárati ajtó feletti gerendába az 1807-es évszám van belevésve, az épület tehát több, mint kétszáz éves. Ízig-vérig észak-balatoni stílusban épült, homlokzata rusztikus, egyszerű falhímzésekkel, de mégis körbelengi egy egyfajta középkori kísérteties elegancia. Egy munkással, aki a felújításon dolgozott, beszélgettünk el arról, hogy a gerendái még ma is milyen szép állapotban vannak. Azok fák, melyekből ezek készültek, valószínűleg látták a Rákóczi-szabadságharcot, akkor még éppen élt XIV. Lajos francia király is. Hátborzongató. (A nagyobb képért lehet kattintani.)

Egy egyfajta kapocs a múlttal ez az épület. A történelemkönyveket elolvassuk, megértjük, elhisszük, hogy így történt, de szerintem ma már nem fogjuk fel igazán, hogy az tényleg létezett. Legalábbis nagyon távol áll a mai embertől az akkori ember, ami akkor történt. De itt, ez mégis más, az egész így sokkal kézenfoghatóbbá válik. Gondoljunk csak bele, hogy még csak 300 éve történt, és mennyi minden megváltozott azóta. Az embert egy különös érzés keríti hatalmába. Akkor is voltak emberek, történetek, és most is vannak. Ráadásul sokszor teljesen hasonló történetek. Mégis hova tartunk?

Még csak nagyjából egy éve ismerem jobban, de ehhez az épülethez már sok emlék köt, nagyon szeretek körülötte lenni. Múlt nyáron aludtam is néhány éjszakát benne. Vastag falak, öreg gerendák, melyek mindegyike mesélni tudna. Nem volt fürdőszoba, se wc belül. Éjszaka, ha mégis ilyesmit keresne az ember, a közeli pottyantóst kell megtalálnia két levendulabokor közt elbotorkálva a szőlő felé. A séta közben ámulok, a Földön minden koromsötét, fent pedig csillagok ezrei pislákolnak. Mintha itt lennének körülöttünk. Földöntúli élmény.

"A négy sor." Amióta megírtam az előző részt már eltelt jónéhány hét, igyekszem is utolérni magamat, de nagyon nehéz, ritkán jut időm és a nap végén még energiám, hogy írjak pár sort. Közben a napok és a hetek telnek, a természet halad előre, beszámolni való pedig lenne bőven. Folytatódjon hát a négy sor története!

Február elején Balatonfüreden jártam az Anna Hotelben. Nos, nem! Mielőtt hirtelen félreértés történne, most tisztáznám: az Anna-bál júliusban kerül megrendezésre! Bálozás helyett, mint friss és eltökélt önjelölt szőlész-borász, a XXXIV. Országos szőlész-borász tanfolyamra látogattam el. Korai indulás a ködös, még alvó Budapestről, a Balatonhoz közeledve pedig már szikrázó napsütés, a közelgő tavasz első lehelete. Aztán persze jött még kemény másfél hónap a télből, de erről akkor még mit sem sejtettünk. Az év első balaton partja, életem első szakmai rendezvénye, szőlész-borász zöldfülűként.

Szikrázó napsütés Balatonfüreden február elején

Az első előadás-szekció utáni rövid szünetben a folyosón a badacsonyi Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet fajtakísérleteivel lehetett ismerkedni, kóstolgatni. Itt találkoztam először a tavaly hivatalos állami elismerésben is részesülő, új, keresztezéssel előállított szőlőfajta, a "Zervin" borával. A fajtát, hasonlóan a Zeushoz és a Zengőhöz, az Ezerjó és a Bouvier szőlőfajták keresztezéséből állította elő Király Ferenc a 60-as évek végén, eddig a Badacsony 15 (B.15) hibridjel alatt futott, a fajta nemesítésében részt vettek még: Kiss Ervinné és Bakonyi Imréné. A Zervin nevet a fajta kiemelésében és kiértékelésében főszerepet kapó Kiss Ervin után kapta, amit a név elején még kiegészítettek egy "Z" betűvel, hogy hangzásában is illeszkedjen a Z-betűs Zefír-Zengő-Zeusz-Zéta sorozatba.

Az első kóstolás után, ami nekem egyből szembetűnő volt, főleg a többi, más fajtákből készített évjárattársai mellett, nagy, de finom, vibráló savszerkezete, amely szájban magasra és hosszúra ívelte a kortyot. Alkoholja még a tavalyi, kemény aszályos évben is csak 12%-ra emelkedett, az alapanyag 18,8 magyar mustfokkal lett szüretelve. Aromatikája meglehetősen visszahúzódó, neutrális, halvány citrusos-őszibarackos vonal, nagyon vonzó, jól iható. Ennek ellenére mégsem egyszerűen felfedezhető, érzek benne egy egyfajta mélységet, apró finomságokkal tűzdelve, amit a néhány kóstolásom után még nem tudok leírni. A kutatóban ez a tétel egyébként mikrovinifikációs körülmények között készült, így bár a bor nagyon profin volt elkészítve, ha jobban megismerjük a fajtát, akkor sejthetően ennél csak többet lehet kihozni belőle. Összesen talán ha három palackot sikerült elhozni belőle, a készlet mára már zárolva lett, gondolom a későbbi érési vizsgálatok miatt. Már az első alkalommal megmagyarázhatatlanul nagyon közel került hozzám ez a fajta, azt hiszem, hogy útjaink találkoztak, meglátjuk majd, hogy hogyan folytatódik, az előző részben megismert négy sort tehát erre a fajtára oltottuk át.

Elgondolkoztam azon, hogy hogyan lehetne még jobban megismerni ezt az új fajtát? Beugrott, hogy talán érdemes lehet utánanézni annak, hogy mit is tudunk egyáltalán a szülőkről? Logikusan gondolkodva azt feltételezzük, hogy a két szülő előnyös tulajdonságait örökölhette az új hibrid fajta, lássuk, hogy ezek mik lehetnek!

Először kezdjük a Bouvier-vel! Az 1900-as évek elején vagyunk, Clotar Bouvier (1853-1930) osztrák bankár, lelkében borászember az akkor még osztrák, de ma már Szlovéniához tartozó hercegovščak-i birtokán fedezi fel a fajtát, melyet először keresztezésre használ fel saját oltványiskolájában, majd oltványokat is elad Szlovéniába és Ausztriába. A DNS származási vizsgálatok azt sejtetik, hogy a Bouvier valamelyik Pinot fajta (Pinot blanc, Pinot gris, Pinot noir) és egy másik, ezidáig ismeretlen szőlőfajta természetes kereszteződése. Németh Márton, a szőlőfajta-ismeret kutatásban valamint a klónszelekció témakörében nemzetközi szinten is elismert szőlőtudós szerint ez az ismeretlen fajta feltehetőleg a Zöld szilváni, a Pinot fajta pedig a Pinot Blanc lehetett.

Bouvier

A leírások alapján alacsony, megbízhatatlan hozam jellemzi, ellenálló a téli fagyok ellen, de a lisztharmatra, a peronoszpórára és a botritiszre meglehetősen érzékeny. Bora tüzes, finoman fűszeres, de általában könnyű és lágy karakterű, könnyen lehet savszegény. Jelenleg Ausztriában és Szlovéniában (Ranina néven) a legelterjedtebb, nálunk Egerben találhatunk ültetvényeket. Ausztiában a Sturm, azaz az édes fehér must legfontosabb alapanyágat adó fajta, de a fajta elterjedtsége az elmúlt tíz évben közel negyven százalékkal csökkent. Szlovéniában pedig főleg a magyarországi határhoz közel eső Podravje régióban találhatjuk meg, itt autochton ez a fajta. Forrásaim szerint említésre méltó Ranina-kat a Radgonska Gorica és a Steyer borászatok szortimentjében találhatunk, sajnos még nem volt szerencsém kóstolni ezeket. Sort kerítünk rá!

Ezerjó. Régi magyar fajta, melyre számos neve is utal. Ezt olvasom az egyik forrásban: Budai fehér, Budicsin, Cirfandli, Fehér bakator, Fehér budai, Fehér sajgó, Hárslevelű, Korponai, Mátyok, Romándi, Stálóci, Szadocsina, Szádoki, Szátoki, Zátoki... Cirfandli? Hárslevelű?? Hirtelen összeráncoltam homlokom. Ez biztosan nem lehetséges! A Jancis Robinson féle "Wine Grapes" biblia aztán kitisztítja a képet: "Hárslevelű should not be confused with Ezerjó even though they share the synonym Budai Fehér ('white of Buda')." Itt tehát csak a névütközés esete áll fenn, mindkét fajta nevei között a Budai Fehér előfordul, ami a bizonytalanságot okozhatta a másik forrás szerzőjénél. Ugyanígy a cirfandli is csak tévedés lehet, az Ezerjónak semmi köze nincs a Pécs környéki cirfandlihoz. Talán érdemes lenne újra átnézni ezeket a legújabb származási vizsgálatok alapján.

Legnagyobb felületen a Móri és az Ászár-Neszmélyi borvidékeken találjuk meg. A leírások alapján bogyói könnyen rothadnak, hajlamos botritiszesedésre, a hideg téli időjárásra érzékeny. Bora enyhén illatos, de inkább neutrális, kemény, határozott savak jellemzik, hosszú fehérbor. Ha Ezerjó, akkor szerintem Miklóscsabi vagy Maurus.

Térjünk vissza mindezek tudatában a Zervinre, a Badacsonyi Kutató a következőképpen írja le a fajtát: termőképessége nagy, téltűrése közepes, peronoszpórára és lisztharmatra közepesen érzékeny, rothadásnak jól ellenáll, bora pedig savas karakterű, jó savtartó. Érdekes, hogy a leírások alapján az új fajta rothadásra és a betegségekre való érzékenysége sokkal kisebb, mint a felmenőké. Ezt jelenleg nem teljesen értem, ennek majd utána kell járnom, el kell mélyednem abban, hogy hogyan is működik a keresztezés, nemesítés. Esetleg az olvasók között lenne olyan, aki ezt meg tudja magyarázni?

A borvidéket és az országot járva a borászok szemléletében sokféle hozzáállást érzékeltem. Sokan francia fajtákat ültetnek, például arra hivatkozva, hogy erre van kereslet, ezeket ismerik az emberek. Jónéhányan, ezzel nagy felhördülést keltve, olyan fajtákat hoznak be, amelyek soha nem voltak Magyarországon vagy a Kárpát-medencében, de úgy érzik, hogy a hely hasonló klimatikus adottságokkal rendelkezik, mint a fajta eredeti hazája. Egy páran már jóideje azon fáradoznak, hogy újra megtalálják azokat a fajtákat, amelyek mindig is itt voltak velünk. Egy részük olyannyira konzervatív, hogy teljesen el is zárkózik azoktól az új, hibrid fajtáktól, amelyeket ezek keresztezéséből hoztak létre.

Még nem tudom, hogy melyik lesz pontosan az az út, melyet következetesen követni fogunk, mint ahogy még most azt sem, hogy végül nálunk, a mi dűlőnkben, ezeken az átoltott tőkéken milyen bor születik majd ebből a névlegesen magyar-osztrák, de igazából ízig-vérig kárpát-medencei frigyből...

A folytatás hamarosan következik...

Felhasznált források:

• Jancis Robinson, Julia Harding, José Vouillamoz: Wine Grapes
• Hajdu Edit: Magyar szőlőfajták
• Bényei Ference, Lőrincz András: Borszőlőfajták, csemegeszőlő-fajták és alanyok
• http://www.szbki-badacsony.hu/
• http://www.szbki.pte.hu/
• http://www.geschichte-des-weines.de
• http://www.matkurja.com/projects/wine/wines/white/radgonska-ranina.html