Éjszaka van. Eredetileg nem terveztem ilyen sokáig ébren lenni, a mai is egy elég fárasztó nap volt. Kíméletlenül erős volt a nap, de azért szerencsére nincs hőség, az esték jól lehűlnek, a szőlő tud pihenni, egyelőre azt hiszem, szép nyarunk van. Inkább a ránk nehezedő problémák, időleges megoldatlanságuk az, ami súlyokat és némi bizonytalanságot helyez napjainkra.
Amikor viszont lemegy a nap, minden megváltozik. Várjuk, hogy a csillagok szépen lassan egymás után bújjanak elő. Minden elcsendesedik. Elhallgatnak a fűkaszák, kézi permetezők és a közeli hétvégi házak nyárra leköltözött vendégei is. Tücsökciripelés, néha egy-egy érdekesebb madárhang, melyet nappal egyáltalán nem hallani. Az idő tökéletes, a szél lágyan lengedezik, a levegő pont annyira hűl le, hogy rövidnadrágban sem fázom még. A napi problémák már kisebbek, előkerülnek a jó beszélgetések, tervek, időutazás a jövőből a múltba és vissza. A Hold ma este elég nagy fénnyel kelt fel, szépen meg is világította az épp felújítás alatt álló öreg présházat. Már régóta tervezem, hogy megpróbálkozok majd egy olyan képet csinálni, ami visszaadhatja ezt a hangulatot.
A bejárati ajtó feletti gerendába az 1807-es évszám van belevésve, az épület tehát több, mint kétszáz éves. Ízig-vérig észak-balatoni stílusban épült, homlokzata rusztikus, egyszerű falhímzésekkel, de mégis körbelengi egy egyfajta középkori kísérteties elegancia. Egy munkással, aki a felújításon dolgozott, beszélgettünk el arról, hogy a gerendái még ma is milyen szép állapotban vannak. Azok fák, melyekből ezek készültek, valószínűleg látták a Rákóczi-szabadságharcot, akkor még éppen élt XIV. Lajos francia király is. Hátborzongató. (A nagyobb képért lehet kattintani.)
Egy egyfajta kapocs a múlttal ez az épület. A történelemkönyveket elolvassuk, megértjük, elhisszük, hogy így történt, de szerintem ma már nem fogjuk fel igazán, hogy az tényleg létezett. Legalábbis nagyon távol áll a mai embertől az akkori ember, ami akkor történt. De itt, ez mégis más, az egész így sokkal kézenfoghatóbbá válik. Gondoljunk csak bele, hogy még csak 300 éve történt, és mennyi minden megváltozott azóta. Az embert egy különös érzés keríti hatalmába. Akkor is voltak emberek, történetek, és most is vannak. Ráadásul sokszor teljesen hasonló történetek. Mégis hova tartunk?
Még csak nagyjából egy éve ismerem jobban, de ehhez az épülethez már sok emlék köt, nagyon szeretek körülötte lenni. Múlt nyáron aludtam is néhány éjszakát benne. Vastag falak, öreg gerendák, melyek mindegyike mesélni tudna. Nem volt fürdőszoba, se wc belül. Éjszaka, ha mégis ilyesmit keresne az ember, a közeli pottyantóst kell megtalálnia két levendulabokor közt elbotorkálva a szőlő felé. A séta közben ámulok, a Földön minden koromsötét, fent pedig csillagok ezrei pislákolnak. Mintha itt lennének körülöttünk. Földöntúli élmény.
