A napi teendőim között épp akadt egy kis üresjárat, úgyhogy arra gondoltam, hogy mielőtt a témák sokaságában végleg elvesznék, merthogy téma az tényleg rengeteg van, röviden megpróbálom bemutatni a helyet, a Szent György-hegyet és környékét, a tájat. Leírni azt az érzést, ami itt az embert azonnal magával ragadja, amikor megérkezik. Ahogy belekezdek, már érzem is, hogy ez egy nagyon nehéz feladat lesz, talán csak Hamvas Béla adottságokkal bíró emberek képesek rá. :) Sebaj, azért megpróbálom felvázolni, aztán a részleteket majd külön-külön később kibontom, akár egy témáról több alkalommal is.
A hegy, bármelyik irányból közelítjük meg, mindig más arcát mutatja. Ez azonban nem csak helyzettől függ, időben is szüntelenül más és más. Az időjárás a hegyen elég hektikus és makrancos. A viharfelhők gyakran szokatlanul hirtelen is megjelenhetnek, ránk ijesztenek, kerülgetik a hegyet, a hegy északi oldalán megbújnak, majd hirtelen lecsapnak ránk, a déli lejtőkre. Emiatt a fények játéka a hegyen, és a hegyről lenézve a környező sík területeken is megunhatatlan, percről-percre változik.
Ami nekem mindig azonnal feltűnik, bármikor, bármilyen irányból is közeledek a helyhez, az a Szent György-hegy igen meghatározó kisugárzása. Az összes környékbeli vulkanikus tanuhegy közül talán csak a Badacsonynak és Somlónak van ehhez hasonló hatása rám. Ezek közül bár mindhárom hegynek saját egyénisége van, ami nem csak a borstílusokban mutatkozik meg, hanem a helyek hangulatában is, nekem, gondolom nem meglepő módon, azt hiszem mégiscsak a Szent György-hegy lesz mindig is a kedvencem. Ahogy ránézek a hegyre, számomra titokzatos erőt és dominanciát sugároz, tele misztikummal. Ehhez biztosan rásegít az is, hogy ahogy telik az idő egyre több régi leírásra, térképre bukkanok, ha csak homályosan is, de egyre inkább megismerem azt, hogy mi történt itt több száz évvel ezelőtt. Másrészt az érintetlensége. Nincs itt vasút, ami előtte húsz percenként elrobog, nincs part menti színes-papucs-árus, és szerencsére hiányoznak a sík részekre beépült gyártelepek is. Három falu, Hegymagas, Kisapáti és Raposka szegélyezi a hegy lábait, melyek szinte teljesen megőrizték a korábbi mezőváros jellegüket. A hegyet körülvevő legelőkön tehát zömében szarvasmarhák, juhok, kecskék legelésznek. A hegy tetején a bazaltorgonák, a Vércse-szirt komorsága, a mindenhova szétrepült sötétszürke bazaltsziklák, a szőlősorok között felszínre került kisebb bazaltkövek mind-mind fokozzák a hegy "férfias" érzetét, amely a borokban is megmutatkozik.
Persze a színek is fantasztikusak. Télen és tavasszal rekord mennyiségű eső esett, ami nagyon kellett már a tavalyi igen aszályos időjárás után. A talaj tehát különösen fel van töltve vízzel, a fű és a szőlőhajtások haragos zöld színűek. Tavasz elején először a mandulafák hoztak halvány rózsaszín virágot, ezt követték a barack, cseresznye, almafák. Most épp az akác virágzik leginkább, tömény, bódító illatától egyáltalán nem nehéz beszédülni egy közeli tüskés szederbokorba. A talajtakaró növényzet virágai között pedig úgy látom, kialakult egy egészséges kis küzdelem "A szőlő legszebb virága" címért. Nem semmi, amit művelnek! Először a szőlősorok köze sárgult be teljesen a gyermekláncfűtől, majd amikor ez elvirágzott, akkor tiszta fehér lett, mintha egy vékony hó vagy gyapottakaró lepte volna be a füvet. Ezután a pillangós virágúak törtek az élre, aminek egy hét múlva egy traktoros fűnyírással vetettünk időlegesen véget, persze csak az esélyegyenlőség kedvéért. Most elborítottak minket a pipacsok, a szőlő menti vadrózsák. Közben pedig sorra jönnek az egyelőre beazonosítatlan fehér-lila-ciklámen-sárga gyógynövények, hagymások vagy egyéb egzotikumok is, amit még életemben nem láttam. Nagyon vad és érintetlen a természet maga is. Emellett már szinte felesleges említenem a Balaton vízenek folyamatos színjátékát illetve a szinte minden estés megunhatatlan narancs-lila parádét, ahogy a Keszthelyi-hegység mögött épp lemegy a nap. Szászi Endre, az egyik itteni borász szokta mondani: "Tündérország".
A hegy klímája is egyedülálló, a levegőt harapni lehet. Ha kisüt a nap, nagyon gyorsan melegszik, este pedig a talaj feletti fél méterben "csorog" lefele a hűvös levegő a hegytetőről. Ahogy tapasztaltam szinte állandóan lengedezik a szél, főleg a felsőbb dűlőkben. Ha lemegy a nap, akkor a rövidnadrág helyett gyorsan felkerül a hosszú nadrág, majd pedig egy pulcsi, majd még egy, és még egy. Eléggé le tud hűlni az idő éjszakára. Ha pedig tiszta időt fog ki az ember, és a Hold sem zavar, akkor pedig olyan csillagos ég borul felénk, amit én eddig egyedül csak Erdélyben láttam ezelőtt, gyerekkoromban, város közelében soha. Gyakran csak elfekszem egy székben, és azt hiszem órákig képes lennék nézni. Szinte karnyújtásnyira vannak, megfoghatónak tűnnek a csillagképek, legelőször mindig a Nagy Medvét (Göncölszekér) találom meg. A háttérben pedig a szüntelen ciripelés.
Azt hiszem, még mindig távol vagyok attól, amit le szerettem volna írni. :)
(Az utolsó képért köszönet Nagy Áginak!)
