Út a szőlőbe

Végre péntek délután van, a hétre egy kicsit elcsendesedtek szőlő körüli munkáink is. Eszembe is jutott, hogy egy meglepetés még várja gazdáját, úgyhogy akkor nem várok tovább a további megfejtésekre, elérkezett a pillanat a sorsolásra!

Tehát a kérdés úgy szólt, hogy a képen éppen milyen állatka értékeli egész éves eddigi szőlészeti munkánk szakszerűségét?

A helyes válasz pedig, gondolom a lelkes nyúl- és egyéb muflondrukkerek teljes megdöbbenésére, egyszerűen az "őzsuta" volt, de természetesen az "őzet" is elfogadtam. Persze a többi állat kitartó támogatói se csüggedjenek, lesz még hasonló játék!

Helyes megfejtést egész pontosan csak négyen küldtek be, közülük egy olvasó pedig álnevében jelezte, hogy ő is tudja a megfejtést. Természetesen ezt is elfogadom, de legközelebb kérem, hogy a bejegyzés szövegében egyetlen, egyértelmű választ adjatok meg!

Íme kinagyított formában is, mint bizonyíték, kételkedőink számára:

Most következzék hát végre a sorsolás eredménye: (dobpergés!)

A szerencsés nyertes neve pedig az összekevert lista első helyén látható: Csecsetka Mónika!

Gratulálok! A nyereményed egy palack az első habzóborunkból, amelyről hamarosan, ahogy ígértem, fogok írni egy rövid kis beszámolót.

Helyi füstölt-fokhagymás kecskesajt. A kecskék a nem túl messzi Bakonyban legelésznek, a sajt pedig egy közeli faluban készül. Elég izgalmasan hangzik?

Hamarosan interjút készítek egy kedves helyi kézműves sajtkészítővel, aki igen találékony módon készít kecskesajtot teljesen más célra készült eszközök segítségével. Néhány bejegyzés azért lesz még előtte, például a szőlőben lekapott szőrös állatka feladványom helyes megfejtését és szerencsés nyertesemet is kihirdetem, illetve folytatjuk szőlőgalaktikus utazásunkat a zöldoltás ködös-ingoványos aszteroidamezőin. Tartsatok ki!

"A négy sor." Mi már csak így hívjuk a pinot noir ültetvényünk alsó részén azt a négy sort, ahol február környékén egy érdekes kísérletbe vágtunk. A pinot noir (sokszor röviden PN-nek is rövidítik, amit angolszász körökben egyszerűen "pí-en"-nek ejtenek) egyébként az egyik kedvenc szőlőfajtám, rajongok érte, egyértelműen különleges adottságai vannak. Ráadásul nagyon sokoldalú! Gondoljunk csak bele: létezik-e még egy olyan fajta, amiből egyszerre készítenek a rusztikusabbtól a kifinomultig, szépen rétegzett, izgalmas vörösborokat, könnyű, illatos-málnás rozékat, ritkábban friss-ropogós fehéret, vagy egyáltalán nem utolsó sorban elegáns és kifinomult "blanc de noir" pezsgőket? Mégis ki cserélne egy ilyen "joker" fajtát egy másik, teljesen ismeretlen szőlőfajtára? Ráadásul olyanra, amiből igazából csak egyetlen egy ültetvény létezik a világon, nincs hozzá még szakirodalom, nem lengi körbe évszázadok alatt felhalmozott tradíció és tapasztalat, az emberek nem is igazán hisznek benne. Természetesen én! :)

Ahhoz, hogy az első látásra őrültnek tűnő döntés racionálisabb oldalát is meg tudjam világítani, tovább kell árnyalnom a képet a pinot-ról. Ha a pinot noir-ra, mint szőlőfajtára gondolunk, akkor a laikus képzeletében teljesen jogosan egyetlen szőlőfajta jelenhet meg, melynek szőlőjéből a fent említett borstílusok bármelyike, az elvárt minőség mellett egy erre alkalmas helyen bármikor elérhető. Egy fajta, amit ha telepíteni szeretnénk, akkor csak felkeressük kedvenc oltványosunkat, és egyszerűen pinot noir-t rendelünk. Ha azonban a kedvenc oltványosunk jó is a szakmájában, akkor vissza fog kérdezni, mégis milyen pinot-t szeretnél?

A pinot különösen hajlamos a mutálódásra, sok más fajtával ellentétben rengeteg különféle klónnal rendelkezik, melyek közül néhány tulajdonságaiban és viselkedésében annyira különbözik, hogy akár egymástól teljesen idegen szőlőfajtáknak is gondolhatnánk őket! Más klónokat használnak vörösbor készítésre Burgundiában, másokat pezsgőkészítésre Champagne-ban. A köztudatban a legismertebb klón a 777-es burgundiai klón van jelen, ezt tartják a legalkalmasabbnak a klasszikus pinot noir vörösbor készítésére, sokan ezt is keresik Magyarországon. Tavaly, amikor még nem is sejtettük, hogy nem sokkal később egy nagy pinot ültetvény kerül majd a birtokunkba, klónokat keresgéltem esetleges későbbi pezsgőalapanyaghoz. Ilyen például a Bollinger ültetvények nagy részét képező 386, 743, champagne-i klónok még: 521, 779, 792, 870, 872, 927, vannak német, gesenheim-i klónok is, mint például a GM18-as, és lehetne napokig sorolni és foglalkozni a témával... (A fentebbi képen néhány klón fürtje látható, forrás: www.langetwins.com)

A nagyjából 1,1 hektáros vendégházas dűlő, melynek egyik felébe szántam volna, teljesen déli fekvésű terület, egész nap körbe süti a nap, már kora februárban kellemesen langyos tud lenni a levegő, ha épp napsütéses, tiszta időhöz van szerencsénk. Úgy voltam vele, hogy ha nem is sikerül megfelelő alapbort előállítanom majd, mindenképpen jobb savtartó fajtákat keresek, melyek ennek ellenállnak, de valahol éreztem, hogy nem való oda a pinot. Kísérletnek viszont jó lett volna, mert a többi területre biztosan nem pinot telepítettem volna. Most, fél év múlva már teljesen máshogy látom a dolgokat, biztosan nem telepítenék ilyen helyre pinot-t, legyen az bármilyen extrán savtartó klón! Ennyit jelent, ha az ember ott van a helyen. Emellett persze sokat olvas, helyi emberekkel beszélget, és ami a legfontosabb: megpróbálja megérteni a hely sugallatát, hogy az milyen fajtát kíván, melyen keresztül leginkább képes lesz átadni "mondanivalóját".

Úgy érzem egy kissé nagy hévvel túlzottan elkanyarodtam a pinot irányába, de ennyi talán kell ahhoz, hogy megértsük azt, hogy a fajták, azon belül a klónok és a helyek milyen összefüggésben állnak egymással. Egyszóval nem mindegy tehát, hogy milyen terroir-on, milyen klónt telepítünk, mert innentől kezdve nagyon kötöttek lehetőségeink arra nézve, hogy abból majd milyen stílusú borokat készíthetünk. Ez egy izgalmas téma, erről később majd lehet írok is egy külön bejegyzést. Még annyit itt leírnék, hogy az én szerény véleményem szerint, jelenlegi tudásommal és helyismeretemmel azt gondolom, hogy a pinot noir a tőle igen gyakran elvárt klasszikus burgundiai vagy champagne-i formájában nagyon nehezen tud megjelenni itt, a Szent György-hegyen és Magyarországon is. Talán azért is, mert nem ez az igazi hazája, nem ide tartozik. Bár ha egy kicsit északabbra tekintünk, a Mátrában Losonci Bálint, Nadapon Szentesi József vagy pedig Egerből Lőrincz György mesteri kezeikből kerülnek ki olyan tételek, melyek ezt a tényt, mint kivételek, eléggé erősítik. Ezek zseniális tételek. Biztos vagyok benne, hogy a megfelelő klónt telepítették a megfelelő helyre, megfelelő a művelési mód, és nagyon precíz a szüreti időpont. (A képen épp Lőrincz György, a St. Andrea tulajdonosa és borásza ellenőrzi a pinot fürtöket Egerben, forrás: www.wineterroirs.com)

A második egyszerű ok pedig az, hogy érdeklődésem középpontjában azok a régi magyar fajták, vagy ezek génállományát továbbhordozó keresztezett fajták állnak, amelyek már régóta itt vannak a Kárpát-medencében, és a badacsonyi borvidéken. A harmadik pedig az a nem titkolt cél, hogy megtaláljam azt vagy azokat a fajtákat, melyek ezen a helyen stabilan képesek a számomra megfelelő minőségű hagyományos pezsgők vagy habzóborok készítéséhez megfelelő alapborokat adni. Ez egy nagyon hosszú út lesz, amihez rengeteg kísérlet szükséges. Mindkét gondolatról fogok majd idővel részletesen írni, csak legyen türelmetek kivárni! :)

Akkor kanyarodjunk is vissza a mi kis "négy sorunkhoz"! Adott tehát az, hogy hozzánk került egy nagy, becsléseim szerint hozzávetőlegesen 35 ezer tőkés, viszonylag jó állapotban lévő ikertőkés, kordonos művelésű pinot noir ültetvény. Erről a mennyiségről jelenleg azt gondoljuk, hogy nagyon sok nekünk pinot-ból, még akkor is, ha "elméletileg" változatos stílusra is képes lehet különböző metszéssel, zöldmunkával és szüreti időpontokkal. Most ezekkel is kísérletezem, aminek végeredménye a szüret után valamelyest tovább szofisztikálhatja a bennem kialakult képet a pinot-val kapcsolatban.

Az ültetvény jó állapotú, ezért ilyen esetekben a fajtaváltást megkísérelhetjük átoltással is. Ennek előnye az, hogy ahelyett, hogy kivágnánk, újratelepítenénk, és innentől kezdve várnánk legalább két évet az első szüretre, átoltásnál az új fajta szőlője már a következő évben szüretelhető. Így ha még nem is olyan mennyiségben, de mindenképpen egy évvel hamarabb kóstolható a kísérlet első bora, ami sok-sok kísérlet esetén nem egy elhanyagolható tényező! Másrészt azért is előnyös az átoltás, mert az új fajta vesszője egy stabil, kialakult, idősebb gyökérzetet kap. Ez például összefüggésben áll az évjárathatások enyhítésében, azaz egy idősebb tőke évről-évre kiegyensúlyozottabb termést, mustfokokat, savat képes produkálni a termésben. Másrészt idősebb tőkéről komplexebb, a terroir jobban megmutató bor készíthető. Ez utóbbiról most nagy port kavaró gigászi diskurzusok hallhatók a különböző konferenciákon (pl. tavalyi Kékfrankos Nap), és hosszú elmélkedések olvashatók a bloggerek tollából is (pl. Jamie Goodie cikksorozata). Én egyelőre még elmélkedem ezen, hogy hol lehet az igazság, mitől lesz koncentráltabb egy idősebb tőke bora. Ez mindenesetre egy megfigyelhető jelenség, az hogy miért van így, majd később boncolgatjuk. A lenti képen a négy sor egy héttel ezelőtti állapotát láthatjátok, a saját képeket most már igyekszem kattintható, nagyítható formában publikálni. Ahogy látjátok pipacsokban itt sem szenvedünk hiányt!

A kísérletező kedv, az ültetvény és végül az út, azaz az átoltás, adott. Azt pedig, hogy milyen fajtába vágtam először a fejszémet, természetesen csak képletesen szólva :), a következő részből megtudhatjátok...

Hmmm, azt hiszem, hogy ez a zárás egy elég jó írói stilisztikai eszköz lehet arra, hogy a figyelmet (ha esetleg lenne), fenntartsam. Azt hiszem alkalmazni fogom még! Ti mit gondoltok erről? :)

Na jó, megnyugtatok mindenkit, nem kell olyan sokat várni majd a folytatásra!

Bejelentenivalóm van. A háttérben pedig halk dobpergés hangja szűrődik...

Végre sikeresen túlestem életem első, komoly, tükörreflexes fényképezőgépének vásárlásán! Taps! :)

Itt és most meg is ragadnám az alkalmat, hogy köszönetet mondjak Áginak, akinek néhány művét eddigi bejegyzéseimben már láthattátok, és aki végtelen türelemmel volt kénytelen megválaszolni ezernyi, a fotózást az elejétől újrafeltalálni akaró, sokszor értelmetlen keresztkérdéseimet.

A fotózást még sokáig tanulgatnom kell, de a géppel nagyon elégedett vagyok. Most már mindenhova elkísér, amerre csak járok, nehogy lemaradjatok egyetlen pillanatról is.

Egyik nap el is határoztam, hogy este majd leugrok a szigligeti vitorláskikötőbe naplementét fotózni. Este hét után már nagyon úgy tűnt, hogy "jók lesznek a fények". Merthogy egyébként azt tudni illik, egy fotós nem az időjárásról fecseg, és nem is arról, hogy milyen szépen nőnek a vesszők, vagy arról, hogy márpedig a brett az most borhiba vagy stílusjegy? Hanem arról, hogy például épp milyenek a fények, ehhez milyen "f", milyen záridő, milyen ISO, amúgy meg milyen objektív, RAW vagy nem RAW? Kéremszépen, eddig egyetlen egy gombot kellett csak megnyomnom a telefonomon!

Először azért a pinot noir ültetvénybe vettem az irányt, hátha ott egy jó naplementés képet tudok készíteni. Aztán vitorláskikötő ide vagy oda, ott is ragadtam, a szúnyogok nagy örömére...

Az utolsó előtti képen, ha figyelmesen megvizsgáljátok, a szőlőink egy gyakori látogatóját is megpillanthatjátok! A játék tehát adott, aki felismeri, hogy milyen élőlény látható a képen az egyik sorban, azok között egy meglepetés ajándékot sorsolok ki! :) Sajnos a megfejtést nehezíti, hogy ekkor még csak a nagylátószögű objektívem volt meg, így is fél órán keresztül araszolgattam felé, mire végül mégis elszaladt, mielőtt egy jó képet tudtam volna csinálni róla.

Na jó, egy kicsit felnagyítom nektek, mert egyébként nagyon nehéz lenne a feladvány!

Nagyjából két hónap telt el, amióta itt vagyok a hegyen, és igyekszem - ahogy Szászi Endre szokta mondogatni - "a hátamon vinni a napot". :) Egyfolytában van mit csinálni, és szerencsére nem telik el egy nap sem úgy, hogy ne tanultam volna legalább két-három új dolgot. Azt hiszem, hogy ez ilyen intenzítással még hosszú évekig így lesz.

Megismertem már a munkafolyamatok egy részét a szőlőben: metszés, törzselés, hajtásválogatás, fűzkélés, kötözés, tányérozás, kaszálás, csonkázás. Tanulom a végtelennek tűnő adminisztrációs papírmunkát a hivatalokban: hegybíró, MVH, támogatások, borvidéki leírások, szabályozások, talajvédelmi terv, levélanalízis, művelési napló... Kezdem megismerni a gépeket, traktorokat, művelőeszközöket, támberendezéseket, ezek működését. Most, hogy komoly veszélyt jelent már a közelgő nyári meleg, egy kicsit el kellett jobban mélyednem az ökológiai szőlőművelésnél használt növényvédelmi, valamint ellenállóságot növelő szerek és lombtrágyák világában, ezek gyakorlati keverésében. Tavaly tél óta izgalmas nyomozásban vagyok a telepítendő vagy átoltásra szánt szőlőfajtákkal, megfelelő klónok kiválasztásával kapcsolatban, kutatom a jövőképet, azt az egyediséget, ami a mi pincékenket fogja majd egyszer jellemezni. Testvéremmel, aki a marketinget és az eladást viszi majd előre, arculatkialakításba, piackutatásba vetettük magunkat. Néha pedig besegítek Anyunak a szőlő körüli vendégházak lakberendezésébe is, de erre sajnos már nagyon kevés időm marad.

Ez persze egy fontos és nélkülözhetetlen tudás a szőlő körül, melyet minél hamarabb meg kell szereznem. Ha viszont egy lépést hátrébb lépünk, észrevehetjük, hogy van egy dolog ezek felett, ami mindennél fontosabb, ami folyamatosan felülírja az ember által elképzelt tervet: a természet biológiai órája.

Úgy érzem, hogy könnyelműen és kissé öntelten azt hittem, hogy ezt az alaptörvényt már elégszer hallottam Endrétől, élesen tudatában vagyok ennek, és tudom, hogy mit mikor kell és lehet megtenni. Ezzel szemben ez most mégis sorozatban hozza felszínre, ha nem akarok róla tudomást venni, akkor pedig azonnal be is bizonyítotja számomra emberi hibáimat, melyekről néha megfeledkezem, és dolgoznom kell még rajtuk.

Most hogy itt vagyok már egy ideje, jobban érzem, hogy a városokban az ember nagyon eltávolodott a természettől. Minél nagyobb és fejlettebb a város, annál távolabb kerül tőle. Fejlett nyugati városokban gyakran a szabad levegőre sem kell kitennünk a lábunkat, ha az egyik toronyházból a másikba át szeretnénk menni. Az aluljárókban üzletek és éttermek sorakoznak, a metrók megállóit pontosan a házak alá tervezték. Az átlagember életét már nem befolyásolják közvetlenül a természeti elemek, nem kell alkalmazkodni hozzájuk. Ha pedig azt nézzük, hogy az ember hogyan képzeli el a jövőt, akkor elég megnézni a megfelelő sci-fi filmet. Az élet egyre kényelmesebb. Talán túlságosan is kényelmes. A tökélyre fejlesztett biztonság és kényelem.

A szőlőben a természet markában vagyunk, nagyon ébernek kell lenni. Folyamatosan járni kell a sorokat, figyelni, hogy hogyan fejlődik a szőlő. Ha a hajtások akkorát ugrottak, hogy már fűzkélni vagy kötözni lehet, akkor azt azonnal meg kell tenni, különben másnap a szél vagy a kultivátor letöri, és egy évre be is fejeződhet a történet. Így jártam például néhány pinot noir tőkénknél, melyeket még februárban vágtunk vissza, hogy át tudjuk oltani egy másik fajtára. Ilyenkor a föld közelében a tőkéből kitörő zsenge hajtásoknak elég egy apró fuvallat, és máris tőből kitörnek. Sajnos előfordult az is, hogy egy adott tőkén már nem is maradt érdemleges vessző, amin az átoltást el lehetne végezni, így azzal a tőkével jobb esetben csak jövőre lehet folytatni a munkát. Szerencsére azért nincs nagy baj, de azért mégis jó lecke volt.

Endre szőlőit mindig csodálom, higgadtság, rend és precizitás, egy lépéssel a természet előtt. A természet órájával lépést kell tudni tartani, minden munkafolyamatot időben, jól szervezetten el kell végezni. Ha ezt nem tesszük meg munkafolyamattól függően 3-4 nap vagy 1-2 hét múlva már sokkal nagyobb erőfeszítés kell ahhoz, hogy a rendet visszaállítsuk, és közben persze más dolgokról csúsztunk le. Ha a munkával időközben nem haladunk úgy, akkor azonnal felül kell bírálni, erősítést kell hívni, folyamatosan figyelni kell.

Most már kezdem érteni azokat a régi gazdálkodó öregeket, akik sohasem voltak nyaralni: "- Hát a jószágnak ki fog enni adni?"

Hosszú sorozatban egy újabb elég kemény napon vagyok túl, és most már tisztán hallom, ahogy a legkitartóbb és legkritikusabb olvasóim - ha két poszt után már lehet egyáltalán állítani, hogy rendelkezem ilyenekkel - hangosan köszörülik torkukat, hogy kérem szépen, hol is van az a heti egy írás?

Talán takarózhatnék azzal is, hogy ebben az időszakban, ahogy a természet robban a hosszú tél után, rengeteg a munka a szőlőben, ami mellett nekem ráadásul hatványozottan több más ügyintézés, szervezés és tervezés is becsúszott. De nem, nem takarózom, igyekszem felvenni a ritmust, ugyanis egy felelős blogger élete nem csak játék és mese! Sorakoznak is már a különféle témák, de mielőtt egy újabb komolyabb hangvételű következne, gondoltam megpróbálkozom megcsillogtatni kőkorszaki szakácstudományomat is. Hölgyeim és Uraim, nevetni ér! :)

Csiperkés tagliatelle. Félig ünnepélyes napokon vargányás-csiperkés tagliatelle. Nagy öröm esetén pedig tiszta vargányából, azaz tagliatelle ai funghi porcini! Persze azért nálam általában minden este legalább félig ünnepélyes, de ma este csak egy teljesen egyszerű változatra vágytam. A hétköznapok gombás tésztája, semmi cicoma.

Nagyon egyszerű a recept, még én sem rontom el! Na jó, 5-ből 1-szer azért mégis, amikor persze mást is szeretnék meglepni vele... A tésztának a vizet felteszem forrni, olivaolaj és só bele, érzésre. Közben amíg az melegszik, a gombát megmosom, megpucolom, felszeletelem, mellé négy-öt gerezd fokhagymát is megtisztítok. Egy nagyobb serpenyőben vajat melegítek, általában magasabb falú teflonos vagy kerámia edényt használok, a magasabb falút azért preferálom, mert a tésztát könnyebb benne a végén megforgatni.

Ha a vaj el kezd pirulni, fokhagymanyomóval a hagymát rányomom, aranysárgára pirítom, óvatosan, hogy nehogy megégjen. Ha megpirult, akkor ráborítom a gombát. A gombát nagyobb lángon egy-két percig kicsit megpirítom, majd lefedem, hogy megpuhuljon. Az a jó időzítés, ha a tésztának feltett víz közben elkezd forrni, ekkor a lobogó vízbe beledobom a tésztát, és lefedem. Általában tojással készült tagliatelle-t használok, illetve ha nagyon szép vargányát tudok szerezni, akkor papardellével készítem, na az valami zseniális! A gombát közben néha megforgatom, de továbbra is párolom. Amikor már elég puha, megy rá főzőtejszín, közben magasabb lángra kapcsolom, mert a tejszín általában lehűti a gombát. Fehér bors, szerecsendió, só, ennyi, a tejszín felét pedig közben elfőzőm.

Most következik a kedvenc részem. Ha a tészta már majdnem készen van, azaz megkóstolva majdnem al dente, leszűröm, és beleborítom a gombás serpenyőbe. Elkavarom, majd pedig addig hagyom rajta, amíg néhány szelet gomba és a tészta egy része elég szépen meg nem pirul. Mondhatjuk, hogy a történet itt és most egy pirult-bográcsos-slambucos irányt vesz, de csak óvatosan, maximum 1-2 percig. A tálalásnál lehet szépen elegánsan is tálalni, de én most csak úgy rusztikusan, mély tányérba tálaltam, rá egy kis reszelt parmezán, fenséges!

E mellé azt hiszem, hogy talán egy pohár tavalyi, első szüretünkből készült habzóbor - ami természetesen egy külön írást fog itt majd kiérdemelni - a tökéletes párosítás. A szósz tejszínességét, a gomba illatát nagyon szépen egészíti ki a buborékok frissessége, a bor egyszerű és őszinte, őszibarackos, enyhén szamócás cukorkás játéka, a korty végének jóízű kesernyéje, és a legelőről hazatérő bocik hosszú bőgése.

A nap végén, azt hiszem, nem is kell ennél több!

A napi teendőim között épp akadt egy kis üresjárat, úgyhogy arra gondoltam, hogy mielőtt a témák sokaságában végleg elvesznék, merthogy téma az tényleg rengeteg van, röviden megpróbálom bemutatni a helyet, a Szent György-hegyet és környékét, a tájat. Leírni azt az érzést, ami itt az embert azonnal magával ragadja, amikor megérkezik. Ahogy belekezdek, már érzem is, hogy ez egy nagyon nehéz feladat lesz, talán csak Hamvas Béla adottságokkal bíró emberek képesek rá. :) Sebaj, azért megpróbálom felvázolni, aztán a részleteket majd külön-külön később kibontom, akár egy témáról több alkalommal is.

A hegy, bármelyik irányból közelítjük meg, mindig más arcát mutatja. Ez azonban nem csak helyzettől függ, időben is szüntelenül más és más. Az időjárás a hegyen elég hektikus és makrancos. A viharfelhők gyakran szokatlanul hirtelen is megjelenhetnek, ránk ijesztenek, kerülgetik a hegyet, a hegy északi oldalán megbújnak, majd hirtelen lecsapnak ránk, a déli lejtőkre. Emiatt a fények játéka a hegyen, és a hegyről lenézve a környező sík területeken is megunhatatlan, percről-percre változik.

Ami nekem mindig azonnal feltűnik, bármikor, bármilyen irányból is közeledek a helyhez, az a Szent György-hegy igen meghatározó kisugárzása. Az összes környékbeli vulkanikus tanuhegy közül talán csak a Badacsonynak és Somlónak van ehhez hasonló hatása rám. Ezek közül bár mindhárom hegynek saját egyénisége van, ami nem csak a borstílusokban mutatkozik meg, hanem a helyek hangulatában is, nekem, gondolom nem meglepő módon, azt hiszem mégiscsak a Szent György-hegy lesz mindig is a kedvencem. Ahogy ránézek a hegyre, számomra titokzatos erőt és dominanciát sugároz, tele misztikummal. Ehhez biztosan rásegít az is, hogy ahogy telik az idő egyre több régi leírásra, térképre bukkanok, ha csak homályosan is, de egyre inkább megismerem azt, hogy mi történt itt több száz évvel ezelőtt. Másrészt az érintetlensége. Nincs itt vasút, ami előtte húsz percenként elrobog, nincs part menti színes-papucs-árus, és szerencsére hiányoznak a sík részekre beépült gyártelepek is. Három falu, Hegymagas, Kisapáti és Raposka szegélyezi a hegy lábait, melyek szinte teljesen megőrizték a korábbi mezőváros jellegüket. A hegyet körülvevő legelőkön tehát zömében szarvasmarhák, juhok, kecskék legelésznek. A hegy tetején a bazaltorgonák, a Vércse-szirt komorsága, a mindenhova szétrepült sötétszürke bazaltsziklák, a szőlősorok között felszínre került kisebb bazaltkövek mind-mind fokozzák a hegy "férfias" érzetét, amely a borokban is megmutatkozik.

Persze a színek is fantasztikusak. Télen és tavasszal rekord mennyiségű eső esett, ami nagyon kellett már a tavalyi igen aszályos időjárás után. A talaj tehát különösen fel van töltve vízzel, a fű és a szőlőhajtások haragos zöld színűek. Tavasz elején először a mandulafák hoztak halvány rózsaszín virágot, ezt követték a barack, cseresznye, almafák. Most épp az akác virágzik leginkább, tömény, bódító illatától egyáltalán nem nehéz beszédülni egy közeli tüskés szederbokorba. A talajtakaró növényzet virágai között pedig úgy látom, kialakult egy egészséges kis küzdelem "A szőlő legszebb virága" címért. Nem semmi, amit művelnek! Először a szőlősorok köze sárgult be teljesen a gyermekláncfűtől, majd amikor ez elvirágzott, akkor tiszta fehér lett, mintha egy vékony hó vagy gyapottakaró lepte volna be a füvet. Ezután a pillangós virágúak törtek az élre, aminek egy hét múlva egy traktoros fűnyírással vetettünk időlegesen véget, persze csak az esélyegyenlőség kedvéért. Most elborítottak minket a pipacsok, a szőlő menti vadrózsák. Közben pedig sorra jönnek az egyelőre beazonosítatlan fehér-lila-ciklámen-sárga gyógynövények, hagymások vagy egyéb egzotikumok is, amit még életemben nem láttam. Nagyon vad és érintetlen a természet maga is. Emellett már szinte felesleges említenem a Balaton vízenek folyamatos színjátékát illetve a szinte minden estés megunhatatlan narancs-lila parádét, ahogy a Keszthelyi-hegység mögött épp lemegy a nap. Szászi Endre, az egyik itteni borász szokta mondani: "Tündérország".

A hegy klímája is egyedülálló, a levegőt harapni lehet. Ha kisüt a nap, nagyon gyorsan melegszik, este pedig a talaj feletti fél méterben "csorog" lefele a hűvös levegő a hegytetőről. Ahogy tapasztaltam szinte állandóan lengedezik a szél, főleg a felsőbb dűlőkben. Ha lemegy a nap, akkor a rövidnadrág helyett gyorsan felkerül a hosszú nadrág, majd pedig egy pulcsi, majd még egy, és még egy. Eléggé le tud hűlni az idő éjszakára. Ha pedig tiszta időt fog ki az ember, és a Hold sem zavar, akkor pedig olyan csillagos ég borul felénk, amit én eddig egyedül csak Erdélyben láttam ezelőtt, gyerekkoromban, város közelében soha. Gyakran csak elfekszem egy székben, és azt hiszem órákig képes lennék nézni. Szinte karnyújtásnyira vannak, megfoghatónak tűnnek a csillagképek, legelőször mindig a Nagy Medvét (Göncölszekér) találom meg. A háttérben pedig a szüntelen ciripelés.

Azt hiszem, még mindig távol vagyok attól, amit le szerettem volna írni. :)

(Az utolsó képért köszönet Nagy Áginak!)

Sokan kérték, hogy írjak blogot az új életemről. Sokszor nem indokolták meg, hogy miért. Egyesek azt állítják, hogy jól írok, de nem tudom, mire alapozva, mert eddig nem igazán írtam semmit. Szerintem inkább csak tudni szeretnének rólam, hogy hogyan is alakul a "második" életem. Ezt nagyon jó volt hallani, és nagyon köszönöm nekik. Én is tudni szeretném viszont, hogy hogy alakul az életetek, úgyhogy Ti is kezdjetek blogot írni. Köszi! :)

Gondolkodtam rajta sokat, hogy kezdjem-e el. Mások számára érdekes lesz-e? Lesz-e időm rá? Elkezdem, majd pedig ráunok, vagy majd mégis úgy alakul, hogy nem lesz rá időm? Lehet, hogy senki sem olvassa majd? Biztosan divatos is blogot írni. Mindegy, úgy érzem, hogy már így is túl sokat gondolkodtam már rajta. Elkezdem, aztán majd az élet eldönti, ahogy sok minden mást is önkényesen eldönt.

Harminc éves vagyok, eredeti szakmámat tekintve szoftverfejlesztő. Nem tudom pontosan, de kb. tizenkét éves korom óta ezt csináltam. Az egész azzal kezdődött, hogy kaptam apámtól egy C64-et. Soha nem mentem a srácokkal focizni, ezért nem is tudok. Persze azért bringázni és korizni elmentem, de a gyerekkorom nagy részét a gép előtt töltöttem. Emlékszem, már általános iskola felső tagozatán programozói versenyre neveztünk. A középiskola is teljesen informatikai szakközép volt, majd a Debreceni Egyetem Programtervező matematikus szakán végeztem. Az egyetemi évek alatt már komolyabb egyetemi projektekbe dolgoztam be. Diplomamunkám írásával nagy szerencsémre a szakmában az egyik legjobb témavezetőhöz kerülhettem, akinek nagyrészt így izgalmas pályafutásomat is köszönhettem.

Megszállott voltam. Legújabb technológiák, cikkek, trendek, sokat olvastam. Lépésről-lépésre nagyobb feladatokat kaptam, amibe persze szívesen vetettem magam, nagyon motivált voltam. Napi 10-12 óra számítógép előtt eltőltött idő, semmi más nem számított, hittem az informatikában. Abban, hogy ebből meg lehet élni, független lehetek, megoldja az emberek problémáit, előre viszi az emberiséget. Nem foglalkoztam semmivel, csak azzal, hogy jobb legyek a szakmámban, időt, kapcsolatot, családot nem ismerve. Remek csapatokban, fantasztikus emberekkel dolgozhattam együtt, és jó barátságok alakultak ki. Remélem, örökre megmaradnak.

Ez tartott tíz évig, de közben valahogy kezdtem megváltozni. Egy évet Firenzében töltöttem, aminek nagyon sokat köszönhetek, rengeteget tanultam. Szembesültem az olaszok életstílusával és filozófiájával, gasztronómiájukkal, boraikkal és nem utolsó sorban a jó értelemben vett lazaságukkal. Azzal, hogy el tudják magukat engedni, szabadok tudnak lenni bármilyen pillanatban. Ehhez persze szükséges ez az egészséges önbizalom is, amivel évszázadok óta rendelkeznek. Teljesen más világ, más kultúra. Az ember egyszerre ébred rá, hogy mennyi mindent jobban csinálnak, és hogy ott sem tökéletes minden, főleg úgy, hogy nem úgy létezik ott, mint egy turista, csak egy-két hetet, egy burokban. Ezzel párosul, hogy külföldön az ember anélkül is érezheti, hogy idegen, ha egyszer sem éreztették vele.

Aztán egyszer csak történt, hogy nagyjából három évvel ezelőtt Karácsonyra a családom befizetett egy alapfokú borszakértői tanfolyamra. Honnan jött az ötlet? Észrevették rajtam, hogy szeretek minden szagolgatni, így a borokkal is simán órákig elvoltam. Lement egy egész estés film, amíg én a még mindig a bort elemeztem! Valamilyen rejtélyes vonzalom volt ez, most sem tudom megmagyarázni. Egyébként féltem attól, hogy mit fogok ott kezdeni, egy ilyen tanfolyamon, a szakmámtól teljesen eltérő területen. Elmentem, és innentől kezdve teljes megszállottság kezdődött! Nemsokkal utána elvégeztem a középfokot és a felsőfokot is a londoni Wine And Spirit Education Trust (WSET) stílusban.

Teljes őrület vette a kezdetét! Nyomoztam, kutattam, kóstolókra jártam, olvastam a blogokat, hordtam haza a borokat, szüleimet, barátaimat ostromoltam a jobbnál-jobb vagy inkább különösebbnél-különösebb palackokkal, több-kevesebb sikerrel. Az egyik hétvégén aztán sikerült szüleimnek hazavinnem "a palackot". Ez egy legendás 2006-os Kabócás Olaszrizling volt Szászi Endrétől. Emlékszem a hívásra, közvetlenül a felbontás után érkezett. Apám le volt nyűgözve, meg akarta ismerni azt az embert, aki ezt a bort készítette. Így hát a szüleim hamarosan el is látogattak a Szent György-hegyre, ahol az első beszélgetések után már egy 0,3 hektár területű szőlőt nézegettünk. Beleszerettünk a tájba, de szerintem aki erre jár, azt mind rabul ejti, páratlan sarka ez a világnak.

Ezzel párhuzamosan beszélgetések indultak a családban. A külföldi közös utak során mindig megálltunk egy jobb étteremben vagy pincénél. Ezek az utak nagy hatással voltak rám. Rájöttünk, hogy mindannyiunkat érdekli a gasztronómia, a bor, a vendéglátás. Alkotni, adni valamit, amit igazán csak kétkezű munkával és szívvel-lélekkel lehet. Számomra a felsőfokú borszakértői képzés elvégzése közben vált világossá először, hogy a kóstolásnál és az értékelésnél sokkal inkább készíteni szeretném a bort. A sok-sok beszélgetés után a családom végül teljesen meggyőződött arról, hogy totálisan kattant vagyok, és tényleg ezt szeretném csinálni. Ők már biztosan nem vágtak volna bele egy ilyen ismeretlen dologba, de úgy döntöttek, hogy ha én ezt igazán csinálni szeretném, akkor támogatnak ebben. Egyszerűen azzal magyarázzák ezt a vonzalmamat, hogy mindkét nagypapámnak volt szőlője, és aktívan is művelték. Talán ezt örökölhettem valahogyan.

Felhagytam hát a hivatásommal, az eddigi életemmel, mindennel, amit addig építettem és körülvett engem. Azt hiszem, egy páran azért azt gondolják körülöttem, hogy tényleg megkattantam. :) Ilyen fiatalon, ilyen irányba váltani? Elköltözni Pestről??? Vannak azért jó visszajelzések is, melyek szerint nem is tarthatnék soha jobb irányba. Mások pedig pedig csak legyintenek: "Szőlő, borászkodás? Persze, ez most egy tök trendi dolog, egyértelmű!" Ez a reakció egy kicsit bosszantani szokott, mert soha nem volt ilyen gondolatom. Ez egy elég kemény szakma, és persze sokan csak a legszebb oldalát látják, kóstolókon, borvacsorákon, fesztiválokon. Azt, hogy az ember mit küzd ezért egész évben az időjárással, a hivatallal, a többi emberrel, azt nem. Na, de meglátjuk, hogy mi lesz ebből, én hogyan fogom bírni.

Egyszóval ez a blog erről az útról fog szólni, azaz arról, hogy hogyan lesz belőlem, városban élő szoftverfejlesztőből vidéki szőlész-borász. Leírom majd, hogy útközben mivel találkozok nap mint nap itt, a Szent György-hegyen, és azt is, hogy ha elutazom, akkor más birtokon, más országokban éppen mit is láttam. Szőlészkedés, borászkodás, gasztronómia töménytelenül, néha kóstolási jegyzeteimet is közzéteszem, de azt hiszem, hogy emellett bőven lesznek a hétköznapi élettel kapcsolatos témák is. Mindig arról írok majd, ami éppen foglalkoztat, így azt is megígérhetem, hogy nem lesz semmiféle tudatosság, úgy jönnek majd a posztok, ahogy az élet írja, ritkán esetleg naponta akár több is, néha hetente egy sem. Egyelőre normális fényképezőgépem sincs még, úgyhogy a kezdeti időszakban még csak egyszerű, mobiltelefonos remekművekkel fogom illusztrálni a szövegeket. Remélem, hogy mindezek ellenére azért más is jól szórakozik majd, nem csak én! :)

(A képért nagy köszönet Nagy Áginak! :))